Parajdról nehéz írni, mert a régiektől Bayer Zsoltig annyian megtették már. Parajdról könnyű írni, mert mindenki más élményeket szerez. Persze vannak „metszetek”, amelyeket szinte mindenki megemlít: a helyiek vendégszeretete és magyarságtudata. Meg egyébként is: az, hogy ott magyar az élet. Teljesen.
— „Melyik orvosnál voltatok? Melyik rendel most”
Elmondjuk, hol rendelt és hogy nézett ki, a pecsétjét még meg sem néztük, amikor már válaszol is magának a helyi kérdező:
— Ja, a román doktornőnél. Ő is nagyon jó orvos.
Utólag visszagondolva: tényleg, mintha kicsit a székelyekhez képest inkább a „hivatalos” magyar kiejtés, a mai, ún. irodalmi nyelv szabályai szerint beszélt volna, amelyben nem ejtik a Felvidékről (nem a Csallóközből, hanem az „igazi”, keleti Felvidékről) jobban ismert nyitott „a”-t és zárt „á”-t, valamint az ugyancsak többféle nyitottságú „e” és „é” hangokat, és valóban nem olyan éneklősen „harangozva” hangsúlyozta a mondatokat, mint a székelyek, és kiváltképp a gyimesi csángók.
Az egész faluban egy ember volt – legalábbis régebben – aki nem beszélt, és tényleg alig értett magyarul: a rendőr. A rendőröket ugyanis mindig valahonnan a Regátból vezényelték oda, hagyományosan, Erdély és a Partium elbirtoklása óta, nehogy „összefonódás” legyen már… A magyarul akcentus-mentesen beszélő pópáról lehetett tudni, hogy „hivatalból” román, meg az egyik panziósról, aki viszont teljesen a helyi tájszólással beszélt. A többi román is leginkább házon, portán belül, meg a templomban beszélt románul.
Mindent magyarul kellett és lehetett intézni, még csak nem is úgy, mint Szepsiben, ahol a helyiektől azt kérdezi a boltos, hogy „tessék”, az idegenektől meg, hogy Proszim? Tessék? (Tőlem, ha egyedül vagyok, magyarul, ha meg a bihari származású feleségemmel együtt vagyunk, először a biztonság kedvéért tótul.) Parajdon csak magyarul kérdezik meg. Persze, ha a kedves vendég olyan buta, hogy nem beszél magyarul, akkor románul is kiszolgálják, ha meg úgy sem ért, akkor előszedik valamelyik világnyelvet, vagy valamelyik „nyelveken szóló” ismerőst, rokont, meg a mutogatást, de nem hagyják kiszolgálás nélkül.
Az ember néha hajlamos megfeledkezni arról, hogy külföldön van, hisz alig pár éve még a Trianonban nekünk meghagyott felvidéki területek mára tragikusan elcigányosodott apró falvaiban is lehetett hasonló régi lakóházakat, és különösen templomokat (mármint olyat, mint a régi, a felvizesedett parajdi katolikus templom, mert az új már nagyon külföldi és kissé orfeum-szerű, pedig oratórium-félének szánták…). Persze a feliratok mutatják azért, bár valahogy mindig a román fakul ki hamarabb… A legbájosabb az a cégtábla, amire az van írva, hogy BAR BÁR, és egy kocsmát jelöl. Mit mondjak: eléggé barbár kocsma, a vendégek késsel, baltával vághatják a füstöt - ha nem találják el egymást. De nem is az a leghíresebb tulajdonsága, hisz’ füstös kocsmát és pálinkától izzó hangulatba hevülő székelyeket még sok helyen lehet találni, hanem az, hogy állítólag az eredetileg amúgy echte veres sváb Bayer Zsolt ott tanult meg tisztességesen magyarul. No meg a másnapi macskajajok közben Erzsi nénitől, akiről a saját fia mondta: „már három urát eltemette, s most engem is el akar veszejteni”.
No de Parajdra az átlagember nem a füstös kocsmái, templomai (természetesen van református is, és egyre erősebb a baptista közösség is) miatt megy, és még csak nem is az amúgy ugyancsak nézegetésre, megtapogatásra is való székelykapukban akar elsősorban gyönyörködni. Nem is a közbiztonság miatt megy oda, bár az is különleges. Amikor a harmadik évben nyaraltunk ott, megkérdeztem a házigazdát – aki az előző házigazdákhoz hasonlóan - nagyon alaposan felívta a figyelmünket arra, hogy a kiskaput okvetlenül kulcsoljuk bé, s’ akasszuk a kulcsot bévül a szegre. Ez nem volt újság, de valahogy piszkált, hogy azt a kulcstartó szeget összesen, ha három helyre tudják beverni, és ha körbetapogat az ember, könnyen megtalálja. Megkérdeztem tehát, hogy mi értelme, mert ha én megtalálom bármelyik kapu kulcsát, akkor a tolvajok is. Azt mondta erre a gazda:
— Azé’, mer’ ha nincs bézárva kulccsal a kapu, vagy benne marad a kulcs kívülről a zárban, s béjön a cigány, amit „megkap” (a székely így mondja, hogy talál) ameddig észre nem veszem, azt viheti. De ha leveszi a kulcsot, s úgy jön bé, akkor megfogom.
— És akkor mi van, ha megfogod?
— Agyonütöm, s béásom a ganyé alá.
Ennek megfelelően nemhogy tőlünk nem loptak semmit a hat nyaralás alatt, de nem is hallottunk ilyet egy vendégtől sem. Még a bazársoron sem, mert például amikor egyik este ránk jött a nyalinger, vagy egy félóráig kerestük a jégkrémárus lányt, aki otthagyta a sarki bódét az áruval és a „kasszával” (értsd: asztalfiók bevételi füzettel és pénzzel, gép akkor még nem kellett), sőt a saját retiküljét is, és elment trécselni vagy 6-7 bódéval lejjebb a Bánya utcán.
A környék ugyan gyönyörű, de hegyet, forrásokat, patakokat máshol is lehet bőségesen találni, olyan helyeken is, ahová magyarországi turista csak véletlenül téved. Mondjuk olyan szégyen még talán sehol nem esett meg Erdélyországban, hogy a tisztességesen köszönni tudó, segítséget kérő, eltévedt vándornak nem kerítettek éjszakára szállást, de Parajdon szinte az egész falu fizetővendéglátásra rendezkedett be. A fő vonzerő ugyanis a sóhegy, és alatta a sóbánya. Persze, sokan egyszerűen csak útba ejtik, megnézik, mint különlegességet, hiszen a falun keresztül megy fel a Bucsinra az út, aminek túloldalán már ott van a másik, turisták számára kihagyhatatlan látnivaló, a Gyilkos-tó
Van is mit nézni, hiszen a legtöbben azt hiszik, hogy a sóbánya olyan barlangszerű kis lyuk. Ehhez képest sokan megdöbbennek, vagy megijednek, amikor a bánya busza egy nagy dübbenéssel nem megáll ám a bánya bejáratánál, hanem felgyorsít, és repeszt lefelé. Néha fel-feltűnik egy-egy szembe száguldó teherautó is, ami azért különösen érdekes, mert jó, ha egy-egy méter van a busz ablakától az alagút, pontosabban vágat faláig. Aztán egyszer csak eltűnik a teherautó, aztán látni lehet, hogy beállt egy kitérőbe. Aztán leér a busz a lejtős vágaton egy nagyobb térségbe, és lehet jegyekért sorba állni. Aki felmutatja a jegyét, az bejuthat egy ajtón. Az ajtó után meg várja vagy négyszáz lépcsőfok lefelé. Aki leér, meglepődik, mert hatalmas, tágas, kb. 20 m magas „termekbe” jut, ahol asztalok, karos lócák, játszóterek fa játszószerekkel, pingpongasztalok, tollasozó gyerekek és felnőttek látványa fogadja. A „régi szép időkben” alkalmanként focilabda is eltalálhatta, de amióta egy gyerek a labda után átmászott a palánkkal lezárt területre, és lecsúszott a szemétledobónak használt légvágaton az alsóbb szintre (a sok emeletnyi csúszáshoz képest olcsón, kisebb sérülésekkel megúszta, de nagyon büdös lett), azóta focizni nem szabad. A mozi évtizedek óta nem működik, a hatóságok csak román filmeket akartak engedni vetíteni, a magyar mozigépész meg olyat nem volt hajlandó befűzni. Lehet helyette viszont beszélgetni sokat megélt székelyekkel, no és természetesen kártyázni, olvasni, sakkozni, szunyókálni, kézimunkázni, hangulat és vérmérséklet szerint. Még egy pici büfé is működik lent, ahol forró kávét, teát, üdítőket, csomagolt élelmiszereket lehet venni.
Van viszont mozi helyett naponta csoportos torna, egy-egy bányász vezetésével, és az ökumenikus kápolnában is vannak szertartások. Egyik nap a román pópa végez imaórákat, halotti megemlékezéseket és könyörgéseket, másik nap a református lelkész tart istentiszteletet, harmadik nap meg a római katolikus pap misézik. Utóbbi kettő természetesen magyarul. Valamilyen kórus szinte minden nap befut és énekel a kápolnában, úgyhogy aki keres, az lelki és szellemi táplálékot is talál. Magyarul sajnos nincs – vagy legalábbis nem volt – lehetőség gyónásra, lelki beszélgetésre, mert csak a román pópa gyóntat lent is.
Érdekes egyébként a papok, lelkészek hozzáállása is. A román pópa majd’ minden nap órákat tölt lent, árul apró kegy- és emléktárgyakat, vallásos könyveket, gyóntat, magyarázza a románoknak hol a templom, mikor vannak liturgikus alkalmak. A református lelkész egy órával az istentisztelet előtt lemegy, körbefut, minden asztalnál elmondja, hogy magyar nyelvű református istentisztelet lesz, jó hosszan prédikál, és a végén a turistákat és a gyógyulni vágyókat meghívja a felszíni templom gyülekezeti alkalmaira. A régi római katolikus pap mindig pontosan érkezett, és ugyan nem szólt egy szót sem, csak méltóságteljesen végigvonult reverendában a vágaton, mise közben röviden prédikált és a végén meghívta ő is a bánya népét a templomába. Az újabbik plébános viszont hol előbb, hol később jön, civilben, de amúgy sincs olyan karakteres megjelenése, mint a réginek. Képes 15 perc alatt „lemisézni”, és mire a hangfoszlányokra felébredő emberek a kápolnába érnek, el is viharzik, minden hirdetés, meghívás nélkül. Az ilyen stílus miatt mondják egyre többen, hogy nem a szolgáló papság tevékenysége miatt, hanem annak ellenére vannak még magyar katolikusok Erdélyben. A román ortodox pap otthagyja minden délelőtt a kertecskéjét, feleségét, gyerekeit, hogy összegyűjtse a hívőket, a magyar római katolikus papnak pedig bizonyára még több családi elfoglaltsága van…
A kápolna gyönyörű fafaragásait „természetesen” egy bányász készítette. Könnyű megtalálni, szakálla miatt Jézus becenévre hallgat, amúgy Parajdi Sanyinak hívják, felsősófalvai református székely. A Nepomuki Szent János szobrát (a talapzat feliratát félreolvasó bányászok persze már a leeresztés, a helyére szállítás és kicsomagolás után átnevezték Pumuklinak) egyetlen sótömbből kifaragó művész, Lajos bácsi szintén bányász volt, amíg nyugdíjba nem ment. (Az ő keze munkáját is sok székelykapu őrzi Erdélyben és Magyarországon is, akárcsak a Sanyiét.) Megadatott számomra, hogy segíthettem a helyére tolni és talapzatára emelni a szobrot, aminek következtében én is rákerültem arra a csoportképre, amely a művészt és a szobrot a helyére emelő bányászokat ábrázolja. Ez valamelyik újságban meg is jelent, de nekem nincs sajnos meg, pedig azóta tiszteletbeli székely bányásznak tartom magam.
Nem igazán használják ki a lehetőségeket. Nem azért, mert lusták, hanem azért, mert hülye főhivatalnokban és magyarellenes politikusban ők sem szűkölködnek. Az egyik bányász elmondta, hogy ha végre MRP-szerűen privatizálhatnának a bányát, még öt szintet megnyitnának. A rengeteg turista ugyanis már időnként rontja a terápia hatékonyságát. A sófejtésnek – különösen nyáron, a turistaszezonban – nem is sok értelme van, a kibányászott kősóban túl sok a „szennyező anyag”, azaz agyagásványok és mindenféle mikroelemek, mert a tordai sokkal tisztább. Ott viszont nincs meg a kultúrája annyira a fizetővendéglátásnak, nincs (legalábbis nem volt) kiépítve gyógy- és pihenőközpontnak egyetlen vágat, fejtési szint sem.
A csonka-magyarországi magyarok közül húsz éve még alig tudott valaki valamit a sóbányákról, és amikor esetleg eljutottak oda, csalódtak, mert nem álmaik filmdíszlet-jégbarlangszerű átlátszó kristályos csillogását látták, hanem csak valami szürkés, márványmintás kőszerűséget, amit ha titokban megnyaltak a bátrabbak, tényleg sós íze volt, de tequila nélkül ez nem egy nagy élmény. A nálunk végzett orvosoknak akkor még lila segédfogalma sem volt a sóbányák gyógyhatásáról. (Mellékesen jegyzem meg, hogy a mai napig az orvosok meghatározó hányada kizárólag azon gyógyszerek és terápiás és diagnosztikai eljárások hatékonyságát fogadja el, amelyek ismertetése, reklámozása közben „ingyen” evett, ivott és utazott (olykor legcsinosabb, legfiatalabb munkatársával) távoli, gyakran egzotikus városokba úgynevezett tudományos kongresszusokra.). Amikor először ott jártunk, vagy 12 éve, tízből kilenc allergiás, asztmás magyar állampolgárságú betegének Erdélyből és Partiumból átköltözött orvosa tanácsolta a gyógykúrát. A kezelések ugyanis a gyulladt és gyulladásra hajlamos légutakat gyógyítják elsősorban.
Mára javult a helyzet, no nem az itteni orvosok tudása nőt meg a képzés változásától, hanem a turisták közül térnek egyre többen vissza, kezelésre. Egy terápia legalább 10-15, napi négy órás, kisgyerekeknél két órás „kezelésből” áll, azaz annyit kell lent tölteni, de az igazi az, ha rá tud szánni három hetet, és a hétvégéket a tágabb környék megismerésével, például szovátafürdői fürdőzéssel tölti. A kezelések megkezdése előtt érdemes felkeresni a bányaorvost, akihez nem árt vinni a hazai leleteket, zárójelentéseket sem. Vannak ugyanis olyan (elsősorban szív-) betegségek, amelyeknél úgymond ellenjavallt a terápia, és a bányászoknak nagyon nehéz felvonó nélkül felcipelni az elégtelen szívműködésű ájult betegeket. A túl szapora szívverésre viszont jó hatással van, azt is lassítja, csak a felérkezés után le kell egy kicsit pihenni. Ez persze a többieknek, betegeknek, kísérőknek sem árt. Ha az EU-csatlakozás óta nem változott a rendszer, akkor az orvosi vizsgálat díja (kb. 500 Ft volt régebben) egyrészt bőségesen megtérült a turistajegynél jóval olcsóbb kezelési jegyekben, másrészt meg 30 napra szóló egészségbiztosítást is kifizetett vele az ember, ami akkor is megnyugtató, ha nem akar az ember ottani kórházba kerülni.
Lehet ám ott sós vízben fürdeni is. Van egy szabadtéri medence is, aminek a vízcseréje régen legalábbis folyamatos volt: azaz a folyamatosan befolyó víz a repedt beton medencefalon keresztül ugyancsak folyamatosan elfolyt, de a vízszint állandó maradt. Vannak kádas kezelések is, de azokat nem próbáltam. A külső medence vize gyakorlatilag melegen telített sóoldat, kb. 46%-os. Szembe fröccsenve nem túl kellemes, tehát meggondolandó elaludni a víz tetején, mert előbb-utóbb arra viháncol egy gyerekcsapat. Elsüllyedni természetesen nem lehet benne, sőt, álló testhelyzetben is nehéz megmaradni, annyira nagy a fürdővíz sűrűsége. (Összehasonlításként: a szovátai Medve-tó kb. 10-12% sótartalmú.) A víz egyébként nem tűnik túl tisztának, de miként a néhai tudós körzeti- és bányaorvosuk mondta, tömény sóoldatban nem sok minden tud szaporodni… Természetesen a súlytalanságban végzett mozgás elsősorban izületi betegségek gyógyítására jó, de több kellemetlen bőrelváltozás is spontán gyógyul tőle. Hogy is ne gyógyulna, amikor a vízből kilépő emberen meleg időben egy-két perc alatt kivirágoznak a sókristályok!
Ha valaki ettől a páclétől hígabb vízben akar ázni, és igényesebb, több szolgáltatásra vágyik, menjen Szovátára! Egyébként is érdemes, főleg ha valakinek van pénze, mert ott lehet korzózni, bulizni, sőt „soppingolni” is. Ha viszont kevés pénzéből alig jön ki a szállás, az étkezés és a belépőjegyek ára, vagy nem az a fő célja, hogy sokat költsön, akkor délutánonként és a hétvégeken körbe lehet járni a sóhegyet. Az Alsósófalva felőli oldalon az agyag lesuvadásával felszínre került, gótikus csipkedíszt idéző kősó felejthetetlen látvány, aki meg megpróbál felmászni rajta, annak felejthetetlen élmény. Felfelé ugyanis könnyű viszonylag haladni, de lefelé olyan, mintha valami óriási tigris nyelvén, vagy hatalmas cápa visszahajló fogsorain akarnánk kijutni. A régi fejtések nyomainál lehet találni picike, pocsolyányi, de szintén heliotermikus tavacskát, gumiszőnyegszerű zsurlót, a legtöbb helyen hideg vizű patakban gázolva pedig néhány helyen érezhetjük a bele fakadó sós termálvizek melegét. Van természetesen több sós forrás is, sőt több sós „borvíz” (azaz szénsavas) forrás is a hegyoldalban, pangó visszerekre, dagadó bokákra kiváló gyógyító hatásuk van, és ha valaki veszi a bátorságot meg a flakonokat, és hazahoz tíz-húsz litert belőle, első osztályú sonkapáclével lesz gazdagabb.
Mi a sóhegyre legtöbbször akkor mentünk, ha dél körül, kora délután esett az eső, mert ha nem volt túl vizes a föld, megindultunk valamelyik patak mentén a Hargitára. A gyerekekkel még a Parajd patak forrásáig sem jutottunk fel, de igazán jót ihattunk a kis oldalágainak a forrásaiból is, a legjobb az Aranykút vize volt. Gyönyörű a Kis-Küküllő mente is, egészséges emberek nagyobb gyerekekkel a forrásához is feljuthatnak gyalog is, és onnan már nincs messze a Bucsin-tető, ahol alkalmas időben kékre eheti az ember a fejét áfonyával.
Folytathatnám még sokáig, de felesleges: a személyes megtapasztalást semmi sem pótolja. Azt hallani kell, ahogy Áprily Lajos szülőházának helyétől nem messze, az emlékmúzeum fölött az úttest alatt összefutó erek jambusokban csobognak! Még most sem késő, különösen a parlagfű-allergiásoknak, hogy oda meneküljenek, mert aki ott, napi kezelésekkel tudja eltölteni azt az időt, amíg itt csúcsvirágzásban van, gyakran panaszmentesen kibírja a fagyokig. A Szent István király ünnepére magyar nemzeti zászlóval letakart oltáron bemutatott szent áldozat pedig újra reményt ad a csüggedőknek.
(Szerzői utánközlés. Első megjelenés: Nemzeti Szavak, 2008.07.23. 22:52)
Elmondjuk, hol rendelt és hogy nézett ki, a pecsétjét még meg sem néztük, amikor már válaszol is magának a helyi kérdező:
— Ja, a román doktornőnél. Ő is nagyon jó orvos.
Utólag visszagondolva: tényleg, mintha kicsit a székelyekhez képest inkább a „hivatalos” magyar kiejtés, a mai, ún. irodalmi nyelv szabályai szerint beszélt volna, amelyben nem ejtik a Felvidékről (nem a Csallóközből, hanem az „igazi”, keleti Felvidékről) jobban ismert nyitott „a”-t és zárt „á”-t, valamint az ugyancsak többféle nyitottságú „e” és „é” hangokat, és valóban nem olyan éneklősen „harangozva” hangsúlyozta a mondatokat, mint a székelyek, és kiváltképp a gyimesi csángók.
Az egész faluban egy ember volt – legalábbis régebben – aki nem beszélt, és tényleg alig értett magyarul: a rendőr. A rendőröket ugyanis mindig valahonnan a Regátból vezényelték oda, hagyományosan, Erdély és a Partium elbirtoklása óta, nehogy „összefonódás” legyen már… A magyarul akcentus-mentesen beszélő pópáról lehetett tudni, hogy „hivatalból” román, meg az egyik panziósról, aki viszont teljesen a helyi tájszólással beszélt. A többi román is leginkább házon, portán belül, meg a templomban beszélt románul.
Mindent magyarul kellett és lehetett intézni, még csak nem is úgy, mint Szepsiben, ahol a helyiektől azt kérdezi a boltos, hogy „tessék”, az idegenektől meg, hogy Proszim? Tessék? (Tőlem, ha egyedül vagyok, magyarul, ha meg a bihari származású feleségemmel együtt vagyunk, először a biztonság kedvéért tótul.) Parajdon csak magyarul kérdezik meg. Persze, ha a kedves vendég olyan buta, hogy nem beszél magyarul, akkor románul is kiszolgálják, ha meg úgy sem ért, akkor előszedik valamelyik világnyelvet, vagy valamelyik „nyelveken szóló” ismerőst, rokont, meg a mutogatást, de nem hagyják kiszolgálás nélkül.
Az ember néha hajlamos megfeledkezni arról, hogy külföldön van, hisz alig pár éve még a Trianonban nekünk meghagyott felvidéki területek mára tragikusan elcigányosodott apró falvaiban is lehetett hasonló régi lakóházakat, és különösen templomokat (mármint olyat, mint a régi, a felvizesedett parajdi katolikus templom, mert az új már nagyon külföldi és kissé orfeum-szerű, pedig oratórium-félének szánták…). Persze a feliratok mutatják azért, bár valahogy mindig a román fakul ki hamarabb… A legbájosabb az a cégtábla, amire az van írva, hogy BAR BÁR, és egy kocsmát jelöl. Mit mondjak: eléggé barbár kocsma, a vendégek késsel, baltával vághatják a füstöt - ha nem találják el egymást. De nem is az a leghíresebb tulajdonsága, hisz’ füstös kocsmát és pálinkától izzó hangulatba hevülő székelyeket még sok helyen lehet találni, hanem az, hogy állítólag az eredetileg amúgy echte veres sváb Bayer Zsolt ott tanult meg tisztességesen magyarul. No meg a másnapi macskajajok közben Erzsi nénitől, akiről a saját fia mondta: „már három urát eltemette, s most engem is el akar veszejteni”.
No de Parajdra az átlagember nem a füstös kocsmái, templomai (természetesen van református is, és egyre erősebb a baptista közösség is) miatt megy, és még csak nem is az amúgy ugyancsak nézegetésre, megtapogatásra is való székelykapukban akar elsősorban gyönyörködni. Nem is a közbiztonság miatt megy oda, bár az is különleges. Amikor a harmadik évben nyaraltunk ott, megkérdeztem a házigazdát – aki az előző házigazdákhoz hasonlóan - nagyon alaposan felívta a figyelmünket arra, hogy a kiskaput okvetlenül kulcsoljuk bé, s’ akasszuk a kulcsot bévül a szegre. Ez nem volt újság, de valahogy piszkált, hogy azt a kulcstartó szeget összesen, ha három helyre tudják beverni, és ha körbetapogat az ember, könnyen megtalálja. Megkérdeztem tehát, hogy mi értelme, mert ha én megtalálom bármelyik kapu kulcsát, akkor a tolvajok is. Azt mondta erre a gazda:
— Azé’, mer’ ha nincs bézárva kulccsal a kapu, vagy benne marad a kulcs kívülről a zárban, s béjön a cigány, amit „megkap” (a székely így mondja, hogy talál) ameddig észre nem veszem, azt viheti. De ha leveszi a kulcsot, s úgy jön bé, akkor megfogom.
— És akkor mi van, ha megfogod?
— Agyonütöm, s béásom a ganyé alá.
Ennek megfelelően nemhogy tőlünk nem loptak semmit a hat nyaralás alatt, de nem is hallottunk ilyet egy vendégtől sem. Még a bazársoron sem, mert például amikor egyik este ránk jött a nyalinger, vagy egy félóráig kerestük a jégkrémárus lányt, aki otthagyta a sarki bódét az áruval és a „kasszával” (értsd: asztalfiók bevételi füzettel és pénzzel, gép akkor még nem kellett), sőt a saját retiküljét is, és elment trécselni vagy 6-7 bódéval lejjebb a Bánya utcán.
A környék ugyan gyönyörű, de hegyet, forrásokat, patakokat máshol is lehet bőségesen találni, olyan helyeken is, ahová magyarországi turista csak véletlenül téved. Mondjuk olyan szégyen még talán sehol nem esett meg Erdélyországban, hogy a tisztességesen köszönni tudó, segítséget kérő, eltévedt vándornak nem kerítettek éjszakára szállást, de Parajdon szinte az egész falu fizetővendéglátásra rendezkedett be. A fő vonzerő ugyanis a sóhegy, és alatta a sóbánya. Persze, sokan egyszerűen csak útba ejtik, megnézik, mint különlegességet, hiszen a falun keresztül megy fel a Bucsinra az út, aminek túloldalán már ott van a másik, turisták számára kihagyhatatlan látnivaló, a Gyilkos-tó
Van is mit nézni, hiszen a legtöbben azt hiszik, hogy a sóbánya olyan barlangszerű kis lyuk. Ehhez képest sokan megdöbbennek, vagy megijednek, amikor a bánya busza egy nagy dübbenéssel nem megáll ám a bánya bejáratánál, hanem felgyorsít, és repeszt lefelé. Néha fel-feltűnik egy-egy szembe száguldó teherautó is, ami azért különösen érdekes, mert jó, ha egy-egy méter van a busz ablakától az alagút, pontosabban vágat faláig. Aztán egyszer csak eltűnik a teherautó, aztán látni lehet, hogy beállt egy kitérőbe. Aztán leér a busz a lejtős vágaton egy nagyobb térségbe, és lehet jegyekért sorba állni. Aki felmutatja a jegyét, az bejuthat egy ajtón. Az ajtó után meg várja vagy négyszáz lépcsőfok lefelé. Aki leér, meglepődik, mert hatalmas, tágas, kb. 20 m magas „termekbe” jut, ahol asztalok, karos lócák, játszóterek fa játszószerekkel, pingpongasztalok, tollasozó gyerekek és felnőttek látványa fogadja. A „régi szép időkben” alkalmanként focilabda is eltalálhatta, de amióta egy gyerek a labda után átmászott a palánkkal lezárt területre, és lecsúszott a szemétledobónak használt légvágaton az alsóbb szintre (a sok emeletnyi csúszáshoz képest olcsón, kisebb sérülésekkel megúszta, de nagyon büdös lett), azóta focizni nem szabad. A mozi évtizedek óta nem működik, a hatóságok csak román filmeket akartak engedni vetíteni, a magyar mozigépész meg olyat nem volt hajlandó befűzni. Lehet helyette viszont beszélgetni sokat megélt székelyekkel, no és természetesen kártyázni, olvasni, sakkozni, szunyókálni, kézimunkázni, hangulat és vérmérséklet szerint. Még egy pici büfé is működik lent, ahol forró kávét, teát, üdítőket, csomagolt élelmiszereket lehet venni.
Van viszont mozi helyett naponta csoportos torna, egy-egy bányász vezetésével, és az ökumenikus kápolnában is vannak szertartások. Egyik nap a román pópa végez imaórákat, halotti megemlékezéseket és könyörgéseket, másik nap a református lelkész tart istentiszteletet, harmadik nap meg a római katolikus pap misézik. Utóbbi kettő természetesen magyarul. Valamilyen kórus szinte minden nap befut és énekel a kápolnában, úgyhogy aki keres, az lelki és szellemi táplálékot is talál. Magyarul sajnos nincs – vagy legalábbis nem volt – lehetőség gyónásra, lelki beszélgetésre, mert csak a román pópa gyóntat lent is.
Érdekes egyébként a papok, lelkészek hozzáállása is. A román pópa majd’ minden nap órákat tölt lent, árul apró kegy- és emléktárgyakat, vallásos könyveket, gyóntat, magyarázza a románoknak hol a templom, mikor vannak liturgikus alkalmak. A református lelkész egy órával az istentisztelet előtt lemegy, körbefut, minden asztalnál elmondja, hogy magyar nyelvű református istentisztelet lesz, jó hosszan prédikál, és a végén a turistákat és a gyógyulni vágyókat meghívja a felszíni templom gyülekezeti alkalmaira. A régi római katolikus pap mindig pontosan érkezett, és ugyan nem szólt egy szót sem, csak méltóságteljesen végigvonult reverendában a vágaton, mise közben röviden prédikált és a végén meghívta ő is a bánya népét a templomába. Az újabbik plébános viszont hol előbb, hol később jön, civilben, de amúgy sincs olyan karakteres megjelenése, mint a réginek. Képes 15 perc alatt „lemisézni”, és mire a hangfoszlányokra felébredő emberek a kápolnába érnek, el is viharzik, minden hirdetés, meghívás nélkül. Az ilyen stílus miatt mondják egyre többen, hogy nem a szolgáló papság tevékenysége miatt, hanem annak ellenére vannak még magyar katolikusok Erdélyben. A román ortodox pap otthagyja minden délelőtt a kertecskéjét, feleségét, gyerekeit, hogy összegyűjtse a hívőket, a magyar római katolikus papnak pedig bizonyára még több családi elfoglaltsága van…
A kápolna gyönyörű fafaragásait „természetesen” egy bányász készítette. Könnyű megtalálni, szakálla miatt Jézus becenévre hallgat, amúgy Parajdi Sanyinak hívják, felsősófalvai református székely. A Nepomuki Szent János szobrát (a talapzat feliratát félreolvasó bányászok persze már a leeresztés, a helyére szállítás és kicsomagolás után átnevezték Pumuklinak) egyetlen sótömbből kifaragó művész, Lajos bácsi szintén bányász volt, amíg nyugdíjba nem ment. (Az ő keze munkáját is sok székelykapu őrzi Erdélyben és Magyarországon is, akárcsak a Sanyiét.) Megadatott számomra, hogy segíthettem a helyére tolni és talapzatára emelni a szobrot, aminek következtében én is rákerültem arra a csoportképre, amely a művészt és a szobrot a helyére emelő bányászokat ábrázolja. Ez valamelyik újságban meg is jelent, de nekem nincs sajnos meg, pedig azóta tiszteletbeli székely bányásznak tartom magam.
Nem igazán használják ki a lehetőségeket. Nem azért, mert lusták, hanem azért, mert hülye főhivatalnokban és magyarellenes politikusban ők sem szűkölködnek. Az egyik bányász elmondta, hogy ha végre MRP-szerűen privatizálhatnának a bányát, még öt szintet megnyitnának. A rengeteg turista ugyanis már időnként rontja a terápia hatékonyságát. A sófejtésnek – különösen nyáron, a turistaszezonban – nem is sok értelme van, a kibányászott kősóban túl sok a „szennyező anyag”, azaz agyagásványok és mindenféle mikroelemek, mert a tordai sokkal tisztább. Ott viszont nincs meg a kultúrája annyira a fizetővendéglátásnak, nincs (legalábbis nem volt) kiépítve gyógy- és pihenőközpontnak egyetlen vágat, fejtési szint sem.
A csonka-magyarországi magyarok közül húsz éve még alig tudott valaki valamit a sóbányákról, és amikor esetleg eljutottak oda, csalódtak, mert nem álmaik filmdíszlet-jégbarlangszerű átlátszó kristályos csillogását látták, hanem csak valami szürkés, márványmintás kőszerűséget, amit ha titokban megnyaltak a bátrabbak, tényleg sós íze volt, de tequila nélkül ez nem egy nagy élmény. A nálunk végzett orvosoknak akkor még lila segédfogalma sem volt a sóbányák gyógyhatásáról. (Mellékesen jegyzem meg, hogy a mai napig az orvosok meghatározó hányada kizárólag azon gyógyszerek és terápiás és diagnosztikai eljárások hatékonyságát fogadja el, amelyek ismertetése, reklámozása közben „ingyen” evett, ivott és utazott (olykor legcsinosabb, legfiatalabb munkatársával) távoli, gyakran egzotikus városokba úgynevezett tudományos kongresszusokra.). Amikor először ott jártunk, vagy 12 éve, tízből kilenc allergiás, asztmás magyar állampolgárságú betegének Erdélyből és Partiumból átköltözött orvosa tanácsolta a gyógykúrát. A kezelések ugyanis a gyulladt és gyulladásra hajlamos légutakat gyógyítják elsősorban.
Mára javult a helyzet, no nem az itteni orvosok tudása nőt meg a képzés változásától, hanem a turisták közül térnek egyre többen vissza, kezelésre. Egy terápia legalább 10-15, napi négy órás, kisgyerekeknél két órás „kezelésből” áll, azaz annyit kell lent tölteni, de az igazi az, ha rá tud szánni három hetet, és a hétvégéket a tágabb környék megismerésével, például szovátafürdői fürdőzéssel tölti. A kezelések megkezdése előtt érdemes felkeresni a bányaorvost, akihez nem árt vinni a hazai leleteket, zárójelentéseket sem. Vannak ugyanis olyan (elsősorban szív-) betegségek, amelyeknél úgymond ellenjavallt a terápia, és a bányászoknak nagyon nehéz felvonó nélkül felcipelni az elégtelen szívműködésű ájult betegeket. A túl szapora szívverésre viszont jó hatással van, azt is lassítja, csak a felérkezés után le kell egy kicsit pihenni. Ez persze a többieknek, betegeknek, kísérőknek sem árt. Ha az EU-csatlakozás óta nem változott a rendszer, akkor az orvosi vizsgálat díja (kb. 500 Ft volt régebben) egyrészt bőségesen megtérült a turistajegynél jóval olcsóbb kezelési jegyekben, másrészt meg 30 napra szóló egészségbiztosítást is kifizetett vele az ember, ami akkor is megnyugtató, ha nem akar az ember ottani kórházba kerülni.
Lehet ám ott sós vízben fürdeni is. Van egy szabadtéri medence is, aminek a vízcseréje régen legalábbis folyamatos volt: azaz a folyamatosan befolyó víz a repedt beton medencefalon keresztül ugyancsak folyamatosan elfolyt, de a vízszint állandó maradt. Vannak kádas kezelések is, de azokat nem próbáltam. A külső medence vize gyakorlatilag melegen telített sóoldat, kb. 46%-os. Szembe fröccsenve nem túl kellemes, tehát meggondolandó elaludni a víz tetején, mert előbb-utóbb arra viháncol egy gyerekcsapat. Elsüllyedni természetesen nem lehet benne, sőt, álló testhelyzetben is nehéz megmaradni, annyira nagy a fürdővíz sűrűsége. (Összehasonlításként: a szovátai Medve-tó kb. 10-12% sótartalmú.) A víz egyébként nem tűnik túl tisztának, de miként a néhai tudós körzeti- és bányaorvosuk mondta, tömény sóoldatban nem sok minden tud szaporodni… Természetesen a súlytalanságban végzett mozgás elsősorban izületi betegségek gyógyítására jó, de több kellemetlen bőrelváltozás is spontán gyógyul tőle. Hogy is ne gyógyulna, amikor a vízből kilépő emberen meleg időben egy-két perc alatt kivirágoznak a sókristályok!
Ha valaki ettől a páclétől hígabb vízben akar ázni, és igényesebb, több szolgáltatásra vágyik, menjen Szovátára! Egyébként is érdemes, főleg ha valakinek van pénze, mert ott lehet korzózni, bulizni, sőt „soppingolni” is. Ha viszont kevés pénzéből alig jön ki a szállás, az étkezés és a belépőjegyek ára, vagy nem az a fő célja, hogy sokat költsön, akkor délutánonként és a hétvégeken körbe lehet járni a sóhegyet. Az Alsósófalva felőli oldalon az agyag lesuvadásával felszínre került, gótikus csipkedíszt idéző kősó felejthetetlen látvány, aki meg megpróbál felmászni rajta, annak felejthetetlen élmény. Felfelé ugyanis könnyű viszonylag haladni, de lefelé olyan, mintha valami óriási tigris nyelvén, vagy hatalmas cápa visszahajló fogsorain akarnánk kijutni. A régi fejtések nyomainál lehet találni picike, pocsolyányi, de szintén heliotermikus tavacskát, gumiszőnyegszerű zsurlót, a legtöbb helyen hideg vizű patakban gázolva pedig néhány helyen érezhetjük a bele fakadó sós termálvizek melegét. Van természetesen több sós forrás is, sőt több sós „borvíz” (azaz szénsavas) forrás is a hegyoldalban, pangó visszerekre, dagadó bokákra kiváló gyógyító hatásuk van, és ha valaki veszi a bátorságot meg a flakonokat, és hazahoz tíz-húsz litert belőle, első osztályú sonkapáclével lesz gazdagabb.
Mi a sóhegyre legtöbbször akkor mentünk, ha dél körül, kora délután esett az eső, mert ha nem volt túl vizes a föld, megindultunk valamelyik patak mentén a Hargitára. A gyerekekkel még a Parajd patak forrásáig sem jutottunk fel, de igazán jót ihattunk a kis oldalágainak a forrásaiból is, a legjobb az Aranykút vize volt. Gyönyörű a Kis-Küküllő mente is, egészséges emberek nagyobb gyerekekkel a forrásához is feljuthatnak gyalog is, és onnan már nincs messze a Bucsin-tető, ahol alkalmas időben kékre eheti az ember a fejét áfonyával.
Folytathatnám még sokáig, de felesleges: a személyes megtapasztalást semmi sem pótolja. Azt hallani kell, ahogy Áprily Lajos szülőházának helyétől nem messze, az emlékmúzeum fölött az úttest alatt összefutó erek jambusokban csobognak! Még most sem késő, különösen a parlagfű-allergiásoknak, hogy oda meneküljenek, mert aki ott, napi kezelésekkel tudja eltölteni azt az időt, amíg itt csúcsvirágzásban van, gyakran panaszmentesen kibírja a fagyokig. A Szent István király ünnepére magyar nemzeti zászlóval letakart oltáron bemutatott szent áldozat pedig újra reményt ad a csüggedőknek.
Kitalátor - 2008.07.23. 22:52
Debrecen Time
.jpg)
