Pénteken lesz, persze nem az AIDS, hanem az AIDS elleni küzdelem világnapja. Az utóbbi években kicsit leült ez a prevenció is, de majd most biztosan még abból is vonnak el egy kis pénzt, mert csak. Mint kedves volt idős kollégám mondogatta, ő már megérti a kapitalista gondolkodást is. (A szocialistát mindig is értette, hiszen volt munkatársa a szeme előtt alakult át - bebábozódás nélkül - az MSzMP kutatóintézeti párttitkárából vállalkozó MDF-es önkormányzati képviselővé, aki mellesleg üzleti sikereit ukrán és orosz - természetesen elvtársi kapcsolatokon alapuló – barter-ügyletek révén érte el.) A kapitalista szemlélete, gondolkodása a következő, szerinte:
"Nekem többet ér egy forint az én zsebemben, mint a te zsebedben ezer."
Ha valaki nekem ezek után a baloldaliságot emlegeti a "hazudtak, hogy tovább lophassanak, lopnak, hogy tovább hazudhassanak" bűnszövetkezet kapcsán, az jogosult lesz egy bányászos Valöntájn-napi meglepire: úgyismint szájba b...m egy szívlapáttal.

Az, hogy "csak" ennyi HIV-pozitív és AIDS-beteg van hazánkban, köszönhető elsősorban a kezelésben és hatékony megelőzésben élen járó orvosoknak, ápolóknak, kotonosztó utcai szociális munkásoknak, iskolai kortárs-segítőknek, és a higiénés szemléletet a begyepesedett agyú gyógyászokba erőszakkal is bele erőszakoló ÁNTSz-nek. Utóbbi élt 13 évet, temetése január 1-én várható.

Volt (van?) az AIDS-ellenes küzdelemnek egy markáns, meghatározó alakja, aki nevét (családja miatt) nem, de arcát vállalva győzte meg, elsősorban sorstársait. "János" (volt?) a művészneve. Fiatal volt, értelmes, remek előadó, meggyőző vitatkozó, valamint homoszexuális és HIV-pozitív. Annyira normális volt, hogy én először, bevallom, egy ügyes (olyan álriporter -féle) színésznek tartottam, és annyira jóképű, hogy AIDS-preventori pályafutásának első éveiben az őt körberajongó lányok (medikák és egészségügyi főiskolai hallgatók) közül nem egy vállalta volna őt betegen is, ha át tudta volna nevelni.

Két kép egy kecskeméti szexológiai konferenciáról:

Elhúzódó megnyitó előadás, szünet, rohanok ki pisálni, utána kézmosás, és ha már ott a hideg víz, teleiszom magam a csapból, illetve a markomból. Észre sem vettem, hogy ott van, csak amikor felálltam.
"No, ezért irigyellek" mondta. Elég hülyén nézhettem rá, mert meg is magyarázta. "Én is mindig a markomból szerettem inni a csapvizet, de most már nem tehetem meg, mert bármilyen baktérium - ami neked nem is árt - engem megölhet. Én csak ilyen szarokat ihatok" mondta, ásványvizes üvegét felmutatva.

Mint az első este kiderült, őt is abban a kollégiumban, sőt azon az emeleten szállásolták el, ahol minket. Én kortárs-segítő diákokkal kerültem egy szobába, szembe a fiú WC-vel. Jó kis szoba volt, megcsodáltunk ott egy szökőévi naptárat, ami minden napra más-más pozitúrát javasolt. Rendesek voltak, mert a "kerékpáron, menet közben" megoldást február 29-re rajzolták...
Az ajtónk nyitva maradt valahogy, és megláttam, hogy "János" röhögve jön ki a budiból. Behívtam, hogy bemutatom a szobatársaimnak, akik még nem ismerték (csak a 2. napon adott először elő) de levegőt is alig kapott, úgy nevetett.
- Mi van veled? - kérdeztem.
- "Gyerekek, ilyen még nem történt meg velem. Ahogy fejezem be kis dolgomat, elkezdtem olvasgatni az "elmés" csempe-feliratokat, hát látom, hogy az én piszoárom fölé az van írva, hogy "Vigyázz, kezedben tartod Magyarország jövőjét!" Gyerekek (mondta, mutatta, és rázta a nevetés), ilyen lenne Magyarország jövője?"

Ekkorra már a sok nevetéstől (?) furcsán fénylett a szeme sarka...