Debrecen Time
Ahhoz képest, hogy Debrecen délkeleti részén lakunk, egyetlen, délkeletre néző ablakból annyi rakétát láttunk fél óra alatt, hogy azok ára lassan eléri a múlt évi bruttómat.
Mert durrogtatni – jó. Állítólag. A riadtan elkóborló kutyák, a szívrohamtól elpusztuló madarak, az ijedtségtől elvetélő várandós anyák, az évekig csengő fülű gyerekek szerint nem annyira.
Egyébként nem is normális kamasz fiú az, aki nem akar tízen-egynehány évesen robbantgatni. És nem is normális felnőtt, aki huszonévesen, vagy afölött is a durrogtatást élvezi. Igyon sok karamellás tejet káposztás rétessel!
Amikor én voltam tizenéves, nem volt ám petárda: magunknak csináltuk, általában gyufaméregből vagy néha itt-ott talált szétszedett lőszerekből kiszedett puskaporból (a jobb vegyészek másból is) a pukkancsokat és a rakétákat.
Rakétához csak egy cső kellett, durrantáshoz meg egy jó anyacsavar, két csavarral. Utóbbinál egy-két menetre behajtottuk az egyik csavart, megtöltöttük gyufaméreggel, majd szemből is belehajtottunk óvatosan egy másik csavart. Voltak lendületes bátor fiúk is, nekik megégett a kezük, a 16-os csavart és a hozzá tartozó anyát a beletömött gyufaméreg ugyan nem hasította szét, csak lelökte a menetet. Mi nem kézben robbantottuk, hanem kedvesen a járókelők lába alá a koliablakból, és közben röhögtünk. Ők nem.
A rakétakészítéshez kifogyott filctollakat használtunk, mérsékelt sikerrel, rengeteg gyufaméreg kellett hozzá és el is csavarodott a röppályája, viszont kis szerencsével bármit ki lehetett volna vele gyújtani. Megúsztuk. (Azt a sajnálatos tűzesetet, ami egy nádfedeles régi házat érintett miattunk Mezőkövesden, nem rakéta, hanem egyszerűen egy túl jól kilőtt gyufa okozta. Különben is sikerült eloltani és el is évült.)
Egyszerűbb megoldás volt a kifogyott golyóstoll-betétek megtöltése gyufaméreggel. Gyertyával indítottuk. Aztán erről leszoktunk, mert láttuk azt a srácot, aki még fokozni akarta a hatást: a rezezett acél tollbetétet ő is megtöltötte, aztán a végét ellapította, feltekerte és úgy tartotta a gyertyához. A tollbetét nagy durranással szilánkokra szakadt.
Csak az egyik szemét kellett azonnal kivenni. A másikra fokozatosan vakult meg, ahogy az acélszilánkok az üvegtesten át lassan elérték a szemfeneket.
Persze nemcsak ilyen, szinte pirotechnikai eszközöket használtunk. A nagyobb festékesdobozokba is elég volt pár szem karbid, egy kis víz, meg egy kis lyuk az aljára. Visszanyomtuk a tetejét, és amikor éreztük, hogy már kezd kifelé fújni, meggyújtottuk. Óriásit durrant, a doboz az egyik-, a teteje meg az ellenkező irányba repült, de mifelénk csak kisebb sérüléseket, ablaktöréseket okozott.
Kisebb koromban benzinnel is robbantgattunk, amikor nyaralni voltam Rakacán. Egy lánctalpas munkagép indítómotorjából engedtünk le, és tíz évesen Molotov-koktélosdit játszottunk a ránk támadó sziklák ellen. Én már hazautaztam, amikor az egyik barátom nem vette észre, hogy túltöltötte az üveget, és a kezében robbant fel. Túlélte, és egész jól sikerült több éven át tartó műtétsorozattal elfogadható arcot is készítettek neki, csak a nyaka maradt feltűnően heges.
Gimi után jött a katonaság, ahol vaktöltényes géppisztolyt ropogtatva kellett hurrázva rohangálni, meg fetrengeni. Csak azt sajnáltam, hogy nem 13 évesen hívtak be, akkor talán jobban élveztem volna. Ott közülünk csak Ferike, egy igazi kis rendes budai úrfiú járt pórul, mert az első napokban a füle mellett eleresztett vaktöltényes AMD-sorozattól leszereléskor még csengett a füle.
A kiképzés eszközei közé tartoztak az úgynevezett pukkancsok, azaz hanggránátok is, azzal akarták edzeni a bátorságunkat. Nekünk, aknavetősöknek nem sok bajunk volt vele, de a nyuszik, azaz a lövészek (gyalogosok) kiképző tiszthelyettesei között volt egy, a többi alkoholistától is elmebetegebb őrmester. Valahonnét a legsötétebbnek csúfolt Szabolcsból került oda, majd 190 centi magas volt, de csak vagy 50 kiló. Naponta 10-20 kávét ivott, és alig huszonéves korára már szétdohányozta és szétordította a torkát. A legjobban azzal mutathatom be, ha leírom, hogy nem ment haza a saját kishúga temetésére, mert megtudta, hogy pap fogja temetni. Nemtetszésének „a pofám leszakad” elmés szófordulattal adott hangot, naponta több tucatszor.
Történt egyszer, hogy a saját katonáit szívatta, és bedobott menet közben a nyitott nyuszibuszba (Páncélozott Szállító Harcjármű) egy pukkancsot, és egy jót élvezett azon, hogy majd’ felborultak. A másodikat már kidobták robbanás előtt, ezért a harmadikkal várt, hogy csak az utolsó pillanatba dobja be, de mivel elég lassan számolt, a kezében, az arca mellett robbant, úgyhogy tényleg leszakadt a pofája végre. Túlélte.
Egyetemistaként már végképp nem érdekeltek az ilyen durranós élvezetek, mégis részem lehetett benne egy nyári szünetben. Valami főelvtársat doktori címhez kellett juttatni, ezért kitalálták neki, hogy ne csak kavarja a szart, hanem robbantassa is, vizsgálja a szórásképet meg a költségeket, oszt’ legyen sok táblázata meg grafikonja,. mert Lenin szerint annyi a tudomány, amennyi a matamatika. A kísérlet egyik színhelye pont Edelény volt. Én a nyári szünetek egy részében édesanyám helyett jártam dolgozni az asszonybrigáddal, mert hamar rájöttem, hogy főzni is, meg meszelni, takarítani is jobban tud, mint én. Akkoriban az volt a gyakorlat a téeszekben, hogy a gépeket a férfiak kezelték, és ami gépekkel nem volt elvégezhető, túl nehéz, vagy bonyolult volt, azt rábízták az asszonybrigádra. Természetesen a kísérletet is a részben már nyugdíjas asszonyok hajtották végre, velem, meg két robbantómesterrel. A korábban a földre kihordott trágyakupacokba egy-egy nagy lyukat kellett fúrni egy, kihegyezett gerendányi (25×25 centis, vagy 160 centi hosszú, a tompa végén rászegelt lécekkel) keményfa cölöppel, aztán beleönteni egy vödör „andó”-t, ami gázolajjal átitatott ammóniumnitrát volt, rá négy tasak begyutacsolt paxitot, majd újabb vödör „andót”, utána trágyát, és jól meg kellett taposni, de persze azért a robbantózsinórra vigyázva. Utána elhúzódtunk a mannahullás elől, megtanultuk, hogy nyissuk ki a szánkat a robbantás alatt, és akkor nem siketülünk meg, csak tegyük a kezünket a szánk elé…
Robbanóanyagot, mármint gyutacsot és paxitot persze a raktárba nem volt szabad visszavinni, ezért a nap végén mindig nagyobb adagokat használtunk. A legutolsó nap már alig egy kilométerre dolgoztunk a várostól, és jó sok anyag megmaradt a végére, ráadásul akkor már az „andót” is el kellett lőni. Az utolsó kupac jó nagy volt, a fúrócölöppel ennek ellenére vagy fél méterre a talajba is lehatoltam, beleraktunk vagy 20 paxitzacskót, mindegyikbe gyutacsot és legalább ötven kiló „andót”. Jól feltornyoztuk a kupacot, még egy döglött rókát is a tetejére raktam, elhúzódtunk fedezékbe és szóltunk, hogy mehet. Ment is! A döglött róka felrepült vagy 50 m-re és a trágyával együtt egyenletesen szétszóródott, Edelény szélén, a pálinkafőzdében és a környékén betörtek az ablakok, a trágyakupac helyén támadt kráter alján meg azonnal megjelent a talajvíz.
Azóta valahogy nem rajongok a durrogásért.
Kellene egy tábor, ahol a durrogtatókat összegyűjtik, hogy kiélhessék hajlamaikat.
