Kitalátor

Athina, egy nagyon kedves, érzelemgazdag és gondolkodni is merő bloggerlány írta a holokauszt témájához kapcsolódva:  “(…és arra sincs elfogadható magyarázat, hogy miért kell ebből utóbb poént csinálni.) Erre nincs mentség.”

Nos, az elfogadható magyarázat, mentség az, hogy valamiféle humor nélkül nem lehet feldolgozni, nem lehet elviselni a megváltoztathatatlant, a bűnt, a szenvedést és a halált. Nem véletlenül alakult ki a koncentrációs táborok fekete humora sem, mint ahogy a lövészárkoknak, az óvóhelyeknek, a gulágoknak (de a bányászoknak, alpinistáknak, tengeralattjárósoknak stb.) is volt, van és lesz is egyfajta különleges humorvilága, amit igazából csak az ott szenvedők értettek és értenek.

Mert ami nem vidám, az röhejes.

Persze lehet olyan élethelyzet, amikor nem hagyjuk behegedni a sebet és folyton felszakítjuk, felmarjuk, hogy mutogathassuk. (Állítólag rákot okozhat.) Sőt, amikor már hozzászokott a környezetünk, a hatás, a figyelem fenntartásáért új, korábban nem is létező sebeket is marhatunk magunkra, megpróbálhatunk szembeszállni az egyik életjelenséggel, az alkalmazkodással. A környezetünk alkalmazkodásával. Örökké ez sem lehet hatékony, mert az élőlények mindenhez alkalmazkodnak. Ha nem, akkor meg vagy a problémát semmisítik meg, vagy magukat.

Nem véletlen, hogy szerettünk halálát csak akkor tudjuk feldolgozni, akkor tudjuk elgyászolni a gyászt, ha már nem a hiánya miatti önsajnálat jön elő, amikor rá emlékezünk, hanem az, az elveszített ember derűje, idétlen helyzetekre adott görcsoldó humora, kedvessége, jósága. A kutyáját is azért szereti az ember, hogy felkészülhessen hozzátartozói halálára.

Akinek megadatott, hogy a keleti kereszténység ősi, magasztos szövegei és dallamai segítsék gyászának megélésében és a megvigasztalódásban, kicsit másként látja a dolgot. Csöndesen megjegyzem, hogy a szertartás lényege ugyanarra a zsoltárra épül, amire a zsidó halotti ima.

Az elmúlás fájdalmas derűjére szép példákat tapasztaltam meg, amikor gyerekkoromban a halotti torokon olykor az étkezés után az elhunyt emlékére először néhány temetési éneket énekeltünk el, aztán bizony, ha dalos kedvű volt a néhai, a közösség számba vette a nótáit is. Először csak a borongós, csendeseket, de aztán… Pedig azok a temetések, amikor az elhunytat a házától vitték a temetőbe, sok sírásra adtak okot és módot. De ugyanezt az érzést élhette meg az is, aki a széki temetőben járt valaha halottak napján, ahol a sírok fölött elhúzatták a cigánnyal a néhai nótáját. 

Az el nem gyászolt, abortált gyászok utóhatásai viszont nemzedékekre kihathatnak. Már tanítják, hogy a magyar nemzet tragikus népegészségügyi mutatóit meghatározó részben a Trianon-trauma okozza. A tőlünk rosszabb, vagy velünk azonos szociális színvonalon élő környező nemzetek tagjai - kevesebb pszichoszomatikus betegséggel terhelten - tovább élnek.