Kitalátor

Aki 20 éves korára nem próbálta még megválaszolni azt, hogy ki a magyar és mitől az, az úgysem érti. Menjen az anyja plazájába!

Volt egy sokak által tisztelt "atyai" jóbarátom, akihez egyszer, tizen-egynéhány éve elvittem egy másik barátomat, volt évfolyamtársamat. (Azért volt, mert már sajnos csak odafentről tud közbenjárni értem, szerintem időnként megjegyzi, Annak, aki ezt amúgy is tudja, hogy "elég marha volt most megint, de legalább nem ártani akart".)

Nem írom le a nevét, mert amíg élt, nem mutathatta az arcát médium, ő tudta, mivel tartozik őseinek, pedig nem semmi volt, amikor a lovagrendjéről, annak ünnepéről szólt a tv, és őt csak hátulról mutathatták, pedig akkor ő volt a lovagrend kelet-európai nagymestere.
A volt évfolyamtársam (ősei csontjait valahol a „Maros menti fenyveserdők aljába” takarták el édes anyaföldünkkel) beszélgetés közben, megkérdezte - no nem azt, hogy ki az igazi, hanem, hogy egyáltalán ki a magyar. Megpróbálom a két barátom közötti párbeszédet szó szerint visszaadni.
„- ... ki a magyar?
- Szerinted én magyar vagyok?
- Hát persze, természetesen.
- És ha azt mondom, hogy bennem összesen egy százalék magyar vér sincs, mit gondolsz? - ???
- Elég, ha azt mondom, hogy egyik nagymamám Dégenfeld-lány volt? 1470-ben kaptuk meg a grófi rangot, de az őseimet megtalálhatod az Árpád-házi almanachban is, merthogy a feljegyzések szerint oldalági Árpád-ivadék is vagyok. A családom a történelem során mindig Magyarországon élt, de az arisztokrácia íratlan szabályai alapján gyakorlatilag minden európai nemzetből nősültek, úgyhogy "unokatestvéreim" nemcsak a jelenlegi (Antall) kormány tagjai között, hanem az európai régi családokban mindenütt megtalálhatók. (Egy közös barátunktól tudom, hogy ha elutazott volna Angliába és beküldte volna a királynőnek a névjegyét, nem az inas jött volna vissza, hanem Fülöp herceg, hogy gyere be, kedves rokon...) Őseim ott voltak minden nemzeti meghasonlás minden oldalán. Ha megnézed a családfámat, csak elvétve találsz benne magyar családnevet az enyémen kívül. Ezek után: lehetek szerinted én magyar?”

Pedig az volt, nem is akármilyen.

Beszélt aztán két (n-edik fokú) "unokatestvéréről", akik Londonban élnek. Az egyik Magyarországon a '48-as szabadságharc leverése óta elég rosszul csengő ősi osztrák család nevét viseli, aki egyik nagyszülője hatására tizenévesen megtanult magyarul, és bizony az angliai magyar emigráns közösség erőteljesen nemzeti érzelmű alakjává, igazi nagy-magyarrá vált, míg a másik rokona, aki a Szabadságharc egyik legnagyobb alakjának és mártírjának a nevét viseli, vérig sértődik, ha lemagyarozzák, tudja, hogy az ősei között valaha volt egy magyar is, de ő angol; olyannyira, hogy egy kis angol nacionalista párt egyik vezetője.

Mindkét nagyapám magyar nevet viselő, ruszin-magyar kettős identitású, nyelvű és kultúrájú volt, egyik nagymamám német nevet viselt, ősei habánok voltak, németül utoljára a nagyapja értett egy kicsit, a másik szláv vezetéknevet, de az ő anyjának is ősmagyar neve volt, merthogy szintén ruszinnak számított, az apja meg talán szlovák származású volt.

A feleségem József Attila apjához hasonlóan "félig székely, félig román", bár ősei közül csak az egyik nagymamája viselt román hangzású nevet.
Mi mindannyian magyarok vagyunk. Kurucok, '48-as honvédek, ÁVH-sok célpontjai, lesöpört padlásúak. Gyermekeim ősei között labancról, spionról, uzsorásról, komonistáról nem tudunk, de ha tudnánk, sem a mi szégyenünk lenne.

Régi az az árok, amibe temetni akarják a magyart.