Kitalátor

Ökumenikus imanyolcad, Debrecen, 2009. január 20.

Atyánk!

Te azt üzented nekünk apostoloddal, hogy „Szüntelenül imádkozzatok!”[1]. Te ültetted belénk a vágyat a többre, a jobbra, a szebbre, és Te adtad nekünk a választás, a döntés lehetőségét is. Mert szabadok vagyunk. Mindig választunk is. Hol jól, hol rosszul. Mert bizony még a Te igéidből is valahogy legtöbbször azt választjuk ki, ami a mi kis életünket, okoskodásunkat támasztja alá.

Te alkottad világodat olyanra, hogy legbelső valóságunkban, szívünkben, lelkünkben nem lehet üresség. Még akkor sem, ha úgy érezzük, hogy elveszítjük lelkünk gazdagságát, hiszen akkor „e világ” külső nyomása bepréseli a saját lényegét belső ürességünkbe. Neked köszönhetjük azt, hogy a legrosszabb élethelyzetekben, a bűnben, a kikerülhetetlen szenvedésben és a bűn zsoldjában, a halálban is megtalálhatjuk az Értelmet. Az Értelmet, a Logoszt, az Igét: Téged.

Megtalálhatunk, ha marad bennünk a Te gazdagító adományaidból, a hitből, a reményből, a szeretetből, és azoknak a csodálatos adományok sokaságából, amelyeket a megbocsátástól a könyörületességen át a jó cselekedetre való vágyig erénynek nevezünk. Erénynek, mintha teremtésükben is részt kapnánk, holott a legtöbb, amit mi tehetünk, hogy igyekszünk megvédeni, és a legjobbjaink ki is bontakoztatják azokat.

Aki földi javakban bővelkedik, az igyekszik azt megvédeni. Falat, kerítést emel, kutyákat, őröket etet és újabban mindenféle technikai védelmi csodákra is költi vagyonának egy részét. Lelkünk elszegényedését nem az ellenünk törő ellenség behatolása okozza, a Sátán még csak nem is elragadja tőlünk ajándékaidat. Mi magunk dobjuk el azokat, ha beengedjük, átvesszük, magunkévá tesszük a Kísértő hamis ajándékait, színes üveggyöngyökre cserélve az aranynál és a gyémántnál is mérhetetlenül értékesebb, Tőled kapott kincseinket.

Köszönjük Uram, hogy megtanítottál minket arra, hogy még a csörgő talentumaink is csak akkor maradhatnak meg, ha használjuk, és így szaporítjuk azokat. Mennyivel fontosabb akkor, hogy a Te szereteted lelkünket gazdagító adományait használjuk, működtessük! Mert magunknak hiába is akarnánk megtartani azokat, bezárva elsorvadnak, mint a legszebb vadvirágok is.

Imádkozunk a gazdagokért is, hiszen a földi gazdagság ugyanúgy, mint a szellemi-erkölcsi felsőbbrendűség-tudat könnyen eltaszíthatja Tőled őket – azaz minket. „Aki ismeri intelligenciájának korlátait, ismereteinek viszonylagos voltát, erényeinek silányságát, akaratának gyengeségét, szívének szárazságát, az nagyon jól tudja, hogy minden igazi gazdagság Istenben van, és hogy ő Isten nélkül semmi. Ismeri hiányát, tehát Isten után szomjazik: ez a lelki szegény, akiről azt mondja az Írás: >>A gazdagok szűkölködtek és éheztek, de kik az Urat keresik, semmi jóban meg nem fogyatkoztak[2]<<[3]”   Úgy legyen!

Ámen.