Kitalátor

Az az érzésem, hogy a szélsőséges állatvédelem, a perverzitással határos látványoskodó  mániákus állatszeretet mögött legtöbbször beteges embergyűlölet áll. (Természetesen nem konkrétan és nem kizárólag a Négy Mancs Alapítványról írok, számomra nem az egyes szervezetek, emberek érdekesek, hanem a történések, a trendek.) Az állati életek  ma oly gyakori felértékelése csupán egy implicit üzenet az emberi élet leértékeléséről, egyáltalán az értékek relativizálásának mindenkire kötelező elfogadásáról. Függetlenül az állítólag nem is ismerthető támogatók érdekeitől, nagyon gyakran ugyanazon személyek harcolnak az eutanáziáért, indítanak szélsőséges akciókat a magzatölés ellen szót emelő személyek és szervezetek ellen, akik az állattartók és vágóhidak életét is tönkreteszik.

 Persze a "civil" szervezetek, alapítványok vezetői között korántsem csak idealisták, elhivatott "egy ügyű", nemes szándékú emberek vannak, hanem nagy és egyre nagyobb a száma a megélhetési civileknek, sőt, az utóbbi években, egy, a valódi, főleg a történelmi keresztény egyházak ellen hozott  szocális finanszírozási rendelet következtében a megélhetési "egyházaknak" is. Atom- és szénerőművek tartanak el "zöld" mozgalmakat, dohánygyárak "dohányzáscsökkentő" szervezeteket, pedofilok gyermekvédelmi akciókat indítanak,  stricik küzdenek a prostituáltak jogaiért, és aki ezek tisztaságában nyilvánosan kételkedni merészel, az nem polkorrekt, az kigolyózza magát a közéletből, lejáratják a médiában, még rosszabb esetben jogi úton tönkre is teszik, ki is semmizik.

Ráadásul, ha egy jogász meghágja az élettudományokat, ritkán lehet értelmes, hasznos a basztard. A hazai állatvédelmi törvényünk is a gerinces állatok védelméről szól (legalábbis amikor utoljára olvastam, arról szólt). A patkány is gerinces állat, (hogy a többi, kicsinyítő-farkacskát jelentő „-ány”-ra végződő nevű ugyancsak undorító és kártékony élőlényt ne is említsük), a mézelő méh meg nem annyira. A „szörnyű” körülmények között, húsáért, tejéért, tojásáért, tolláért, szőréért vagy bőréért, prémjéért tartott haszonállatok természetes körülmények között nagy számban pusztulnának el, mint ahogy a  soviniszta "állatvédők" által lakásban nyomorgatott, retikül helyett vonszolt, torzított fejű, görbe nyelvű „pinanyaló” kutyák sem biztos, hogy túlélnének a Kaukázusban „szabadságuk” első két hetét, be tudnának integrálódni egy farkas-falkába. Amelyik meg életképes lenne természeti körülmények között, az valószínűleg tönkretenné a megfertőzött életteret, amint erre már nem egy példa volt eddig is.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy helyeslem az iparszerű állattartás extrém formáit. De az nem is megy túl sokáig: hasonlóan az évtizedek, lassan évszázadok óta monokultúrában, azonos termőterületen termelt növényekhez (pl. gyapot, szója, kukorica), a sivárság, az életfeltételektől való megfosztás egy idő után egyre drágább lesz, – remélem Raskó úr pontosabb adatokat is tud erről – hiába nagy az élőmunka-költség megtakarítás. A pótlólag jelentkező gyógyszerezési- íz-és és hozamfokozó költségek, valamint a tápanyagok romló hasznosulása, a fakultatív patogén szervezetek feldúsulása elviszi az extraprofitot. Az állatok, a haszonállatok jóléte elsősorban a gazda érdeke. No és természetesen a fogyasztóé, mert aki kóstolta már, az tudja, hogy micsoda különbség van egy holland technológiával felfújt hússertés és pl. Rózsa Péter barátunk hortobágyi mangalicája között.  (A génpiszkált  szójával és tej helyett húsliszt-szuszpenzióval villámgyorsan felnevelt "korszerű" húsmarha és  a magyar szürke ökör húsa meg nem is hasonlítható össze. ) Persze, nemcsak az ízük, az áruk sem ugyanaz, de ár-érték arányban még mindig a virágoskúti termék a nyerő. A különbség persze nemcsak az árban és az ízhatásban mutatkozik meg, pl. a szuperintenzív technológiával előállított élelmiszerekben a létfontosságú mikroelemek mennyisége és aránya nem éri el az emberi egészség fenntartáasához szükséges szintet.

Amit nem tudok elfogadni, az a biológiai és társadalmi sokféleség elleni soviniszta rombolás. Ez két eszközzel megy manapság végbe. Az egyik a már említett álzöld attak-sorozat a hagyományos állattartás, a hagyományos technológiájú növénytermesztés, élelmiszer-feldolgozás ellen.  A másik támadási  módszer az a fajta választék-bővítés, amit a hipermarket-hálózatok végeznek szorgalmas aprómunkával, és amely révén a hazai friss termékek helyett  szinte kizárólag külföldi, tartósított élelmiszereket lehet kapni. A gyümölcs fogalma ma a legtöbb embernek sznte már csak a déligyümölccsel azonos. Alma, körte, barack szinte már csak külföldi kapható, ráadásul csak olyan, amelyik növényvédőszerrel csávázva kerül külföldről ízetlenül, kicsit büdösen, de tartósan a polcokra, a magyar gyümölcs meg ha  mégis odajut, ha mégis méltóztatják mélyen az előállítási költség alatti áron,  fizetési ígérettel felvásárolni, ütődött, csúnya, beteg, és ugyanannyiba kerül, mint a az egyenként csomagolt, mérgezett, de "szép" áru.

A tudatosság hiánya meg nemcsak politikai betegség.