"Szia!
Köszönöm a verset.
Csak annyi a bajom ezekkel a dolgokkal hogy MOST még mindig azzal van MINDKÉT oldal elfoglalva hogy a múltban kinek voltak NAGYOBB bűnei. melyik bocsánatosabb és melyik a súlyosabb. De GYILKOSOK HAZUGOK MIND. Az egyszerű nép meg építés haladás helyett most MUTOGAT. JOBB ÉS BAL VEZÉNYSZAVÁRA.

NEM KÉNE MÁ ABBAHAGYNI? Anyú, a Pisti belémrúgott. Nem is igaz! A Józsi megharapott és azé. De nem! De Igen! ........ Jön anyuka és azt mondja: Hagyjátok abba fáj a fejem. tessék itt van egy-egy TIBI csoki. Hú de jó. (esznek) Te Pisti jössz labdázni? Persze Józsi megyek. Labdáznak, az egyik veszít a másik nyer. A vesztes megszólal: a te csalsz. A te csokid nagyobb volt adjál belőle. Nem is igaz. De nem! De Igen! ..................
Te (...)!
Csodálkozunk hogy szomszédaink szó szerint körberöhögnek minket?"

A válasz afféle "nép szava" tulajdonképpen. A csöndes többség igazodik be így valami titokzatos koordináta rendszerbe, mert csalódott a politikai rendszerváltásban, csalódott a médiában, csalódott a kapitalizmus gazdasági mechanizmusaiban. A szocializmusban is, de azt az újabb csalódások lassan elfedik.

Nem veszik észre a nagy csapdát: az érték-relativizálást. A racionalista tudományokhoz hasonló redukcionizmus megjelent a világnézetekben, ami jobboldali, az náci, fasiszta, Hitler, Szálasi, vesztes, ami baloldali, az szocialista, ujjáépítés, stabilitás, létbiztonság, kis hibák, kijavítások, életszínvonal-emelkedés, internacionalizmus, de olyan, ahol nekünk a legjobb, mert van mit enni.

Arról soha nem volt valahogy szó, hogy azért Nyugat-Európát is újjáépítették, az életszínvonal ott is talán emelkedett, a szociális gondoskodás fejlettebb formái is kialakultak, és azt is csak a legvégén emlegették egy kicsit, hogy azonos értékű végzettséggel, azonos, munkával 10×-20× annyi bér jutott egy nyugati dolgozónak, mint egy vörösterror alatt élőnek. A nyilvános és a suttogó propaganda Rákosi és Kádár alatt is a dicső vezér puritán életéről szólt, és csak kevesen tudhatták meg, hogy a többiek a nép nyomorgása közben vígan élték a közép-ázsiai basák életét a különrepülőgépes bevásárlásaikal, a zabrált kastélyokban és a vadászataikkal, szexorgáikkal.

A másik (nemzeti)  szocializmus jelentős képviselői eltűntek. Aki túlélte a háborút, az vagy emigrált és egyesével vadászta le a Moszad, vagy itt gyilkolták le bosszútól hörgő vérszomjas "népbíróságok", ahol Justiciának kiszúrták a szemét és ellopták a mérlegét. Az ott elítéltek többsége persze ártatlan volt. A kisnyilasok igazolás nélkül átléphettek a kommunista pártba. Át is léptek. Emlékszem, mekkora közröhely volt abból, hogy Szendrőben nem sokkal halála után lebontották a volt párttitkár házát, és előkerült a tetőből a nyilas-egyenruhája és fegyvere. Persze, csak halkan röhögtünk, és az újságok sem írták meg. A '70-es években nem írtak ilyen csúfságokat.

A nemzetközi szocializmus, az internacionalizmus vezéralakjai és azok örökösei viszont itt vannak közöttünk. Ha háborús bűneikért egyáltalán nevesítették őket, a média krokodilkönnyeket hullatott szegény öreg nyugdíjasokért. Ha viszont valahol találnak egy nemzeti szocialista háborús bűnösnek vélt öregembert, ugyanez a média víjjogva örvendezik. A nemzetközi szocialisták politikai hatalmukat megőrizve azóta totális gazdasági hatalmat is szereztek, és megtartották hozzá szinte a teljes médiát. Meg az öntudatot. Azt a "proletár" öntudatot, amelynek az a lényege, hogy 1. Nekik mindig igazuk van. 2. Ha nem, akkor automatikusan az 1. pont lép életbe. Bocsánatot esetleg a halálos ágyukon kérnek, de ezt az örökösök által fizetett orvosok általában szedálással meggátolják.

Közben az internácik szivárogtatják a propagandát, hogy milyen keresztények a magyarok, ha nem bocsátanak meg ellenségeiknek. Nekik.

Van-e bűnbánat nélkül bűnbocsánat?

A legtöbb kereszt(y)én egyház az tanítja, hogy nincs. Pedig Jézus Krisztus és Szent István diakónus, első szent vértanú példája mást mutat: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek. Csak azt hiszik, hogy tudják, és valami magasztosnak vélt cél érdekében ontják az igazak, a jók vérét.

Ez akkor és ott "bejött". De nekünk már rendes vértanúink sincsenek. "A legjobbak ottmaradtak."(Frankl) Koncentrációs táborokban, gulágokon, munkaszolgálatban, fronton, hadifogságban, kényszermunka-táborokban, pincebörtönökben, drótakadályokon, aknamezőkön. És nem jött utánpótlás, mert az élet parancsa erősebb volt, mint a hit parancsa, és ha itt nem is etették meg a csecsemőiket az emberekkel a kommunisták, mint Ukrajnában és Kambodzsában, és talán Észak-Koreában ma is, de a XX. században lakosságszámunkat, GDP-nket messze meghaladó arányban népesítettük be a Mennyek Országát. A század első felében vértanúkkal és szenvedéstűrő boldogokkal, szentekkel, a második felében meg angyalokkal. Közel ötmillió magyart öltek ki az anyjából. Volt persze rengeteg tudományos alapon, afféle kockázatbecsléssel végrehajtott abortusz is, ám a betegek, a gyengék valahogy nem lettek kevesebben, de a zseniktől sikerült megvédeni a magyar népet.

Az ezredfordulóra kifogytunk a hitből, kifogytunk a vértanúkból.

Hiszen még az egyházak vezetői is a megmaradás érdekében vagy az árulást, a kollaborációt választották, vagy a külső, esetleg belső emigrációt, amivel meg követőiket árulták el. De hát írva van, hogy az vesse rájuk "... az első követ, aki bűntelen ..." De itt mindenki bűnös, aki még él.

Az őskereszténység még a szegények megszégyenítését is az égbekiáltó bűnök közé sorolta. (Ma meg a fegyveretelenek közé lövető ajánlja fel, hogy ha megdobják, ő majd kenyérrel dob vissza. Nyugodtan mondhatja, mert amióta lefényképezte a rendőrpalotában "a nemzet terroristája", Tomcat, azóta külföldi, EU-n és NATO-n kívüli tulajdonosi hátterű, - a szervezett bűnözéssel legalábbis pikáns kapcsolatokat ápoló - testőrszolgálat védi, mert a Kormányőrségben nem bízik. Pedig tudhatná, hogy ez nem túl jó ómen, a bankrablók is biztonsági őrök is egyben. A rendőrbűnözést meg most hagyjuk! Tényleg nem nagy a távolság, hogy valaki bűnből, vagy bűnben él.)

Ma meg eljutottunk oda, hogy a bérből, fizetésből, nyugdíjból és kényszervállakozásból a létminimum és a társadalmi minimum között élőknek nincs politikai képviselete. A politikai erőtér bal oldalán nincs számottevő párt Magyarországon. Ki emlékszik már a rendszerváltás szociáldemokrata pártjára? Ha megnézzük, minden jelentős párt a középosztály és a burzsoázia, a nagytőkések érdekeit szolgálja, bevallva vagy bevallatlanul.

Valahol, valakik arra meg különösen ügyelnek, hogy a nemzeti, keresztény, konzervatív baloldal nehogy párttá formálódjon. Vagy ha igen, mint a Kisgazdapárt története is mutatja, akkor már a szervezésekor beépítették alvó ügynökeiket, és amikor tényleges hatalmi tényezővé vált, szétrobbantották.

Nálunk nincs egyszerű nép. Alig van olyan család, amelyiket ne károsított volna Trianon, amelyik ne veszített volna el valakit a II. világháborúban, és/vagy utána, a kollaboránsok negyven éves vörösterrorja miatt. És alig van olyan család, amiben ne lenne a felmenők között áldozat és hóhér, tolvaj és meglopott, bűnös és áldozat egyaránt.

Ez az ambvivalens többség nem akar hallani a múltról. Azt "végképp eltörölni"! Őket lehet a megbékélés jelszavával elvtelen kompromisszumokra rávenni. Mivel ők is loptak egy kicsit - mert olyanok voltak a társadalmi feltételek, hogy aki nem csalt, nem lopott és nem hazudott, az nem tudott megélni - nem bánják, ha más sokat lopott. Az se baj, ha tőlük, csak amit annak ellenére összekapartak, az maradjon meg nekik.

És nem tudják, nem akarják tudni, hogy a nagy tolvajoknak sohasem elég, és nemcsak azt veszíthetik el, amit esetleg ők is jogtalanul szereztek meg, hanem azt is, amiért húszszor annyit dolgoztak, mint azok az emberek, akik olyan országban élhettek, ahol nem építettek szocializmust. Az extraprofit-termelő közműcégek és az állami elvonások növelése, az ingatlanadó majd elérik, hogy a nagytőkések vágyainak, elvárásainak megfelelően megnövekedjen a munkaerő mobilitása. Az eladósodott, házát vesztett embernek mindegy lesz, hogy hol lakik, költözik, ha többet tud keresni. Se háza, se hazája.

Akiket meg megraboltak, javarészt szólni sem mernek, még ma sem. És nem is akarnak. Fáj nekik, ha felemlegetik, ami volt. Ami az övé volt. Hárít, felejteni akar, de a makacs tények szétmarják lelkét, immunrendszerét. Ugyanúgy, mint a kis kényszer-tolvajokat a lekiismeret-furdalás. És mindkét fél, a meglopott és a tolvaj, a feljelentett és feljelentő, az áldozat és a hóhér beteg ettől. Testében háborítatlanul szaporodnak a ráksejtek.

Szeretnem kellene Wass Albert műveit. Hiszen magyar vagyok, s - bár rokonom, ősöm tudtommal nem élt ott soha - azóta honvágyat érzek Erdély iránt, amióta először Parajdon nyaraltam. Szeretnem kellene, mert láttam hegyeit, mert jóllaktam az Istenszékén áfonyával és ittam a Galonya meglepően édes vizéből. Szeretnem kellene az "ágrul szakadt" szilvapálinka és a töltött káposzta miatt. És szeretnem kellene a furfangos cselekmények, a mesemotívumok, a gazdagon megformált jellemek miatt is.     
Mégsem szeretem olvasni a könyveit. Összeszorult melkassal nehéz olvasni. Mert fáj a szívem, ahogy szembesülök a visszafordíthatatlan veszteségekkel, és ki az az őrült, aki szeret gyászolni.       
Ugyanakkor tudom, látom, hogy az el nem gyászolt gyászok hogyan teszik tönkre a hátramaradottakat. És megtapasztalhattam az emberhez méltó halált és feldolgozását, a gyászt a maga teljességében megélt hozzátartozók gyógyulását is.

Ha pszichés hárítással vagy vegyszerekkel kioltjuk a jelző fájdalmat, nem fogunk meggyógyulni. Ha szembe merünk fordulni vele, ha tisztázzuk a múltat, ha nem kezeljük tabuként, mint szegény asszonyok a csomókat a mellükben, van esélyünk gyógyulásra, van esélyünk derűs világszemléletre.

Ha tudat alatt nem kell rettegnünk sem a kifosztástól, sem a kifosztottaktól, talán megtanulunk veszíteni is.

Hiszen csak játék.

Minden csak játék: az örök üdvösséghez képest.