Debrecen Time
Szeretett egész- és felebarátaim, és hasonló arányban ellenségeim!
Október elsejével, az Istenszülő oltalmának ünnepével elkezdődik a népszámlálás. Ez tíz évente megismétlődő statisztikai összeírás, amely lehetővé teszi hogy az ország vezetői felmérjék a lakosság számát, összetételét, lakhatási viszonyait, iskolázottságát, vallási kötődését, származását, stb. A napokban minden háztartás megkap egy négyoldalas népszámlálási kérdőívet, amelynek az első három oldalával nem is kívánok foglalkozni. Internethasználóknak ("írástudóknak") csak javasolni tudom, hogy a csomagban megkapott címre az ugyancsak megkapott azonosító használatával töltsék fel, és akkor a biztossal sem kell foglalkozni a későbbiekben.
Ahogy az ördög is a részletekben lakozik, a kérdőív negyedik oldala bizony nagyon is lényeges! Igen, oda van írva, hogy a kitöltése önkéntes, nem kötelező, és bizony a korábbi, 2001-es népszámlálás sok biztosa rá sem tért azokra a kérdésekre, elvégre a pénzt akkor is megkapta, ha azokra "nem válaszolt" a "megkérdezett".
Elmondhatjuk, hogy mindig is volt valami asszimilációs késztetés velünk, görög katolikusokkal szemben, legalábbis Kapisztrán Szent János óta, akinek állítólag "köszönhetjük" azt a hazug dogmát, hogy keleti keresztény magyarok nincsenek. A reformáció/ellenreformáció "dicsőséges" korszakában aztán e hamis isten kezdett meg is valósulni. A nagyon kevés elfogulatlan történész közül néhányan meg merik említeni a keleti rítusú magyar keresztényeknek a mai Románia területén erőszakosan végrehajtott elrománosítását, sőt a legbátrabbak még az erőszakos soviniszta latinizálást is pedzegetni merik. Ugyan a görög katolikus értelmiség létrejöttétől mindenhol hajlamos volt a romantikus nacionalista kontinuitáselméletekre, de mégis, el kellene gondolkoznunk két, egymással ellentétes folyamaton!
Az egyik folyamat a származásánál fogva keleti rítusú magyarság fokozatos kihalása. Néhol kiirtása. A reformáció/ellenreformáció elején - ha félig-meddig "titokban" is, még alighanem léteztek ortodox magyarok, de gyakorlatilag semmit sem tudunk (legalábbis én nem tudok) az utolsó évszázadaikról. Református gyökerű politológustól hallottam ugyan, hogy egy elterjedt elmélet szerint a kálvini reformáció azért hozhatott létre Magyarországon ilyen példa nélküli homogén nemzeti egyházat, mert a lakosság nagy tömegeiben még élt az emléke a nemzet nyelvén mondott-énekelt imáknak és tanításoknak, a két szín alatti áldozásnak, a közülük való, velük együtt élő családos papoknak. Ugyancsak hipotézis - bár eléggé elfogadhatónak látszó elmélet - hogy ez a magyarság tömegesen olvadt be a vele azonos egyházi, liturgikus anyanyelvű, immigráló etnikumokba. Hallottam már olyan kutatásokról, amelyekben a helynév eredetű családi nevekkel foglalkozva meglepődve tapasztalták, hogy a Kárpátok felső karéjában úgymond színtiszta "szláv" (Romániában ukránnak, a mai Ukrajnában ukránnak, kárpát-ukránnak, Szlovákiában részben kelet-szlováknak, részben ukránnak, részben ruszinnak, Lengyelországban nem is tudom, minek nevezett, valójában gyűjtőnéven ruszin, azaz régebbi latinos elnevezéssel ruthén) közösségekben dél-erdélyi, bánáti, bácskai (részben a török megszállás alatt elpusztult) magyar településekről való eredetre vonatkozó családneveket találtak az anyakönyvekben, nagy számban.
A másik folyamat a Szent Korona nemzeteinek, nemzetiségeinek változó sebességű és változó spontaneitású asszimilálódása. De kikhez is? A nemzet - mint olyan - tudtommal egy XIX. századi fogalom. A magyar is akkor lett hivatalos nyelvvé, ez évtől már ünnepünk is lesz. Mégis, a különböző ide menekült és ide telepített népcsoportok tagjai közül nagyon sokan magyarrá lettek. Nem is akármilyen magyarrá! Vonatkozik ez természetesen a muszlim hódítók és/vagy az éhínség elől a Kárpát-medencébe menekülő keleti keresztényekre is.
A folyamatok jelenleg érzékelhető eredménye is érdekes. A Kárpát-medence majdhogynem homogénre keveredett, keresztül-kasul rokon görög katolikussága a XIX. - XX. században - sőt bizony manapság is - élen jár a legkülönbözőbb, gyakran szélsőséges nacionalista mozgalmak megalapításában és működtetésében. Hittestvéreinket így nemcsak a magyar szélsőjobb erősségei között találhatjuk meg, hanem a szomszédos országok magyarellenes szervezeteinek aktivistái között is. Nálunk mindenféle -szky, -cki, -szki, -cky és -án(y) végződésű vagy azokról magyarosított nevűek náculnak, a szomszéd országokban meg Szabók, Kovácsok, stb., hogy az előző, ugyan szélsőségesnek nem mondható, de bármiféle magyar eredet lehetőségét magának kikérő magyar vezetéknevű ukrán főpásztort, vagy a látványos görög katolikusságával számos szavazatot szerző, egykor kiemelten népszerű román nevű magyar politikust ne is említsük, és végképp ne bonyolódjunk bele a moldvai csángók magyarságának megőrzése ellen legtöbbet tevő római, pardon: román katolikus plébánosok, püspökök nevébe, származásába...
Az ezután következő sorok elsősorban azoknak a hittestvéreinknek szólnak, akik, és akiknek az ősei Galíciából, Kárpátaljáról, a mai Szlovákia keleti részéről, Abaújból, Borsodból, Gömörből, Zemplénből kerültek ide, Debrecenbe, és azokhoz, akik kis kerülővel, a Nyírségből, Szatmárból, Szabolcsból. A máriapócsi kegytemplomunk építőinek és első zarándokainak leszármazottaihoz.
Tudomásom szerint az úgynevezett ruszin (más szóval rutén) nemzetiség az, amelyikhez a mai magyar görögkatolikusság leginkább kapcsolódik. A létezésünk jogalapját jelentő Ungvári Unió a ruszinok uniója volt, mai egyházközségeinket sem a románok, sem a szerbek visszacsinált uniója nem igazán érinti. Különös e népcsoport múltja. Önálló nemzet sohasem volt, mivel amikor e tájon is létrejöttek a nemzetek, formálódni kezdtek a nemzetállamok, a ruszin "törzsek" legalább három országban éltek, és sehol sem jelentettek önálló államalkotó tényezőt. Még létezésük megfogalmazása is ellenállásokba ütközik, hiszen a köznyelv így szinte soha nem hívta őket. A Szovjetunióban és később Ukrajnában elmaradott, tájszólással beszélő ukránnak, az egykori Csehszlovákiában elmaradott, tájszólással beszélő kelet-szlováknak vagy ukránnak, Magyarországon leginkább tótnak tartották őket, amit az egységsugarú emberek ugyancsak szlovákként dekódoltak. Tótok, azaz szlovákok, de orosz papokkal... Északkelet-Magyarországon ugyanis tótnak nevezik a szlovákokon kívül nemcsak a ruszinokat, hanem a lengyeleket is, ráadásul a Szepességből Derenkre származott és onnét széttelepített lengyelek archaikus nyelve meglehetősen közel is áll a borsodi ruszinok nyelvéhez. Nem volt szerintem teljesen a véletlen műve az sem, hogy a zempléni ruszinokat nemzetiségi nyelvoktatás címszó alatt el akarták szlovákosítani a szocialista diktatúra idején.
Egyedül a volt Jugoszlávia területén nevezték-nevezik ruszinnak a főként Borsodból odatelepült görög katolikusokat, és a proletárdiktatúrák alatt egyedül ott volt elismert, önálló nemzetiség. Ők ott eredeti családi nevüket "hagyományosan" gyorsan elveszítették, és helyette a származásuk helyére utaló vezetékneveket kaptak. Az írásmód is érdekes: ma a Ruszin Világszövetség a kizárólagos cirill betűs írásmódhoz ragaszkodik, benne azokkal az ősi jelekkel, amelyeket állítólag rajtuk kívül csak az egyházi (ó)szláv írásban láthatunk, ugyanakkor a XX. század elején nem volt ismeretlen a latin betűs írásmód sem. Az Osztrák-Magyar monarchia területén ugyanis a "civil", a "laikus" értelmiség ugyanis csak a latin betűket használta, sőt, talán még a gót betűket is jobban ismerte, mint a cirillt, ezért is nyomtattak latin betűs ószláv imakönyveket, "Sbornik"-okat. A bácskai ruszinoknál természetesen a cirill írásmód vált és maradt uralkodó.
A nyugat-európai és amerikai ruszin eredetű görög katolikusok viszont - hozzánk, magyarországiakhoz hasonlóan - legtöbbször még magát a ruszin nyelvet is elveszítették, és sokan mégis megőrizték-megőriztük kultúránknak azt a részét, amely a liturgikus hagyományokhoz közvetlenül, elválaszthatatlannak tűnő módon kapcsolódik. Sajnos ezek közül nekem is már csak bizonyos étkezési szokások, ételreceptek maradtak meg, a szirec (szirka, sárgatúró), a bobajka, a tésztás bableves, a karácsony és szilveszter előtti böjti napon fogyasztott gombás káposztaleves, az éhgyomorra ivott pálinka, amire "harapni" kell valamit...
Az Eperjesi Egyházmegye területéről és a Kárpátaljáról a Szatmárba, Szabolcsba, Nyírségbe újabb hullámban átköltöztetett, eredetileg túlnyomórészt galíciai (gácsországi) származású testvéreinknek néha még ennyi sem őrződött meg. Néha rácsodálkoznak az esetleg át nem festett ikonok, keresztek cirill betűs felirataira, de az letudják azzal, hogy biztos csak ott lehetett kapni, vagy ott volt olcsóbb, mint pár éve Romániában a miseruhák...
Külön érdekes a debreceniek hozzáállása. Testvéreink ősei között ugyanis valóban románok és hajdúk is bőven voltak, de legtöbbünket, akik az ország más vidékéről kerültünk ide, megdöbbentette és lebénította az a gyűlölet, amely a városban a görögkatolikus "románok" felé árad(t?). Az egységsugarú cívisnek ugyanis minden görögkatolikus román. Ered mindez abból, hogy a II.Világháború során a megszálló román hadsereg katonái valóban az Attila térre voltak templomba vezényelve, mert hova máshova? Nem az számított, hogy a polgármester és a református püspök kézcsókkal köszöntötte a megszálló román hadsereg parancsnokát, mi vagyunk/voltunk nekik a románok... Persze a reakció is megvan rá: a különböző, még szláv és már magyarosított nevű testvéreink gyakran nagyobb magyarok, mint maga Széchenyi István. Néhányan esetleg "szlovák" felmenőikre büszkék kicsit, holott amikor őseik már "orosz" papok voltak, nemhogy Szlovákiát, de a a szlovák nemzetet sem találták még ki. Az ősök csontjai úgysem tudnak már forogni az elkorhadt koporsókban...
Nem szeretnék most beszámolni azokról a pofonokról, amelyeket hittestvéreimtől kaptam a ruszin kisebbségi önkormányzat szervezése és megalakítása miatt. Én vállaltam. Az valahogy senkit sem zavar, ha a századok óta szintén Magyarországon élő németek, a cigányok, szerbek vagy éppen a szlovákok támogatást kapnak kultúrájuk, identitásuk felélesztéséhez, de ruszinnak, ruszin származásúnak lenni politikailag úgy látszik nem korrekt, még saját testvéreink között sem. Sokan - a legtöbben "érintett" származásúak a ruszin eredetre való hivatkozást a görögkatolikus magyarsággal való szembefordulásként veszik, vagy jobb esetben úgy állnak a kérdéshez, mint a burgenlandi "osztrákok": "Régen magyarok voltunk." Sokak szerint a kettős identitás csak az örmények, zsidók, horvátok, svábok joga.
Őseink megtagadásával mit nyerhetünk és mit veszíthetünk? Nyerhetnénk valamiféle zökkenőmentes besimulást a többségi társadalomba, de ahhoz vallásunkat, liturgikus anyanyelvünket is ki kellene dobni, és még akkor is ott lebegne az ősi igazság: "A korcs kutyákat igazán sehol sem becsülik." A tudományok lassan minden területén kezdik felismerni az az általános törvényszerűséget, hogy az összetett, különösen az élő rendszerek stabilitása a rendszert alkotó alrendszerek számával arányos. Teljes beolvadásunkkal a befogadó társadalom is csak veszíthet.
Mit nyerhetünk, ha magyarságunk mellett ruszinságunkat is megvalljuk, például most, a népszámláláskor? Mivel származásunk elválaszthatatlan liturgikus anyanyelvünktől, közösségeink olyan, egyház-finanszírozástól független forrásokhoz juthatnak, amelyeket adekvát módon csakis egyházközségeink és intézményeink támogatására tudunk fordítani. Igaz ugyan, hogy nem minden ruszin származású görög katolikus - én is ismerek szabadkeresztyént is és nagy az ateista vallásúak száma is - de őseink hagyománya egyszerűen feltételezi a keleti liturgiát, anélkül érthetetlen, értelmezhetetlen, mint egy polkorrekt karácsony. (A magyarországi ortodoxok között is vannak ruszinok, jelentős náluk a tőlünk, görög katolikusoktól áttért ruszin származásúak aránya, de hozzánk képest az a népesség-létszám elhanyagolható.)
Népszámlálás van.
A 342/2010. (XII. 28.) Kormányrendelet 3.§-a szerint:
(5) 2013. évtől települési kisebbségi önkormányzat esetében az általános működési támogatás mértéke a legutolsó
népszámlálás – az adott településen az adott nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozásra vonatkozó – adatainak
figyelembevételével kerül megállapításra. Eszerint a települési kisebbségi önkormányzat részére megállapítható
általános működési támogatás az egy települési kisebbségi önkormányzatra eső átlagtámogatás összegének
a) 3%-a, ha a nemzetiséghez tartozók száma a településen négy főnél kevesebb,
b) 50%-a, ha a nemzetiséghez tartozók száma a településen legalább négy, illetve legfeljebb harminc,
c) 100%-a, ha a nemzetiséghez tartozók száma a településen legalább harmincegy, illetve legfeljebb ötven,
d) 200%-a, ha a nemzetiséghez tartozók száma a településen meghaladja az ötvenet.
(6) 2013. évtől területi kisebbségi önkormányzat esetében az általános működési támogatás mértéke a megyében
(fővárosban) a támogatási év január 1-jén működő települési (fővárosi kerületi) kisebbségi önkormányzatok számának
figyelembevételével kerül megállapításra. Eszerint a területi kisebbségi önkormányzat részére megállapítható
általános működési támogatás az egy települési kisebbségi önkormányzatra eső átlagtámogatás összegének
a) kétszerese, ha a megyében (fővárosban) működő települési (fővárosi kerületi) kisebbségi önkormányzatok száma
legalább tíz, illetve legfeljebb húsz,
b) négyszerese, ha a megyében (fővárosban) működő települési (fővárosi kerületi) kisebbségi önkormányzatok
száma meghaladja a húszat.
Számolja csak ki valaki, hogy mit jelenthetne, ha a görög katolikusoknak csak a harmada "vallaná meg" a származását - és ha a ruszin önkormányzati képviselők csak az egyházi hagyományainkat buzgón ápoló, ahhoz ragaszkodó emberekből kerülnének ki, ha nem lennének "másvallású" álruszin képviselők!
Nos, drága testvéreim, van két lehetőség is előttünk. Az egyik az, hogy sunyin, gyáván hazudunk, őseinket megtagadjuk, valamiféle meghurcolástól rettegve kizárólag a magyar identitásunkat valljuk be (pedig amúgy ha már rettegünk, azt a magyarságunk miatt is megtehetjük, nem lenne példa nélküli a Kárpát-medencében a magyar származás miatti üldöztetés sem), a másik pedig, hogy nem (csak) giccses (kínai import) kőépítményeket emelünk őseink sírjára, hanem vállaljuk őket, vállaljuk származásunkat, legalább annyit elmondunk gyermekeinknek, unokáinknak, - mint ama burgerlandi parasztok - hogy valamikor ruszinok voltunk... Ezzel sem nyerhetünk olyan sokat személyesen - csak közösségi, felekezeti intézmények kialakításához, működtetéséhez forrásokat, óvodától iskolákon át az öregotthonokig. Olyan nyugdíjas napközikig, amelyekben nem kell a mamának ~"az Isteni Szeretet Rózsafűzért Imádkozó Híveinek Kisegyháza" tagságáról nyilatkozni, azaz megélhetési szektába áttérni ahhoz, hogy legalább napközben ne egyedül fázzon otthon.
A valódi identitásunk megtartásával szemben nagyon sokan egy új Trianon rémével jönnek. Szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy trianoni országcsonkító diktátumot a többségében határokon kívül rekesztett Kárpát-medencei nemzetek és nemzetiségek közül egyedül a ruszin nem üdvözölte! Ezt sem tudja mindenki, sajnos. Pedig erre is büszkék lehetünk.
Érdekes módon az örményül generációk óta nem beszélő örmény katolikusok lehetnek magyarok, sőt mi több, még székelyek is, amellett, hogy úgymond örmények. Hogy miért? Mert származásukat, szintén szinte csak liturgikus hagyományaikban élő nemzeti hagyományaikat mindig bátran fel merték vállalni. Ugyanolyan bátran, mint a magyarságukat. Szerintem a mi őseink magyarságával, a nemzethez és a Szent Koronához való hűségével sem sok probléma volt. Történészeinknek a feladata lehetne, hogy bemutassák nemcsak Rákóczi kurucait és Vasvári Pált, meg a hős honvéd zászlótartót, Bacsinszky Mihályt, hanem a többi, létszámában vagy egyéni tetteiben jelentős történelmi hatású ősünket is. A két világháború és az '56-os forradalom hőseit még tudtommal senki nem vette számba, ellentétben a gyengékkel, az árulókkal.
Nézzük egy másik oldalról: Ha ma valaki - idehaza, vagy bárhol a "nyugati" világban - megtagadná egyetlen zsidónak is a jogát a kettős-, sőt hármas nemzeti identitásra, azonnal kiírná magát a társadalomból. Teljesen természetes, hogy egy magyar érzelmű zsidó magyarnak vallja magát. Ott voltam, láttam, hallottam, amikor Halmos Sándor professzor, főrabbi, az emlékezetes, nemzetárulásba süllyedt népszavazás előtt kiállt Debrecenben a Főnix csarnok - nem is biztos, hogy csak filoszemita - közönsége elé, röviden érvelt - és messze a legnagyobb tapsot kapta. Az is természetes, ha az USA-ban egy magyar zsidó amerikaiságára büszke magyar zsidónak tartja magát. Merthogy még ez a három identitás sem zárja ki egymást, ez nem jelent semmiféle több úrnak szolgálást.
Csak a miénk?
A hazai kisebbségek egy részénél van valamiféle "nemzeti" egyház (az örmények, görögök, szerbek, horvátok, lengyelek, ruszinok, bolgárok) meghatározóan egyetlen felekezethez kötődnek, másoknál ez így nincs meg, mert többségük legalább két, jogilag különböző (egymással gyakran rivalizáló) egyházszervezethez tartozik öröklötten (szlovákok, németek, cigányok, románok, ukránok). Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy azok a kisebbségek, amelyeket egyetlen egyház fog össze - a miénktől eltekintve - talán bátrabban, öntudatosabban élik meg kettős nemzeti identitásukat, bár a meghatározó mértékben szlovák és német származású hívőkből felépült evangélikus egyház sokat tesz azért, hogy hívei a kettős (gyakran hármas) identitás büszke tudatával, felszabadulva élhessenek, és a katolikus németeket sem riogatják már papjaik származásuk megvallása, megélése miatt, pedig közülük valóban sokakat deportáltak, nem úgy, mint közülünk. Ők már alighanem tudják, hogy a nemzeti identitás elvesztése előbb-utóbb magával vonja a vallási identitás elvesztését is.
A magyarság kérdése, hogy ki is a magyar, nincs tisztázva, és mostanában nem is lesz, hiába hoznak esetleg létre bármilyen magyar regisztert. Megjegyzem, hogy a hivatásos rettegők már utóbbitól is félnek. Egyébként az is lehet, hogy joggal, mert sekély történelmi ismereteim alapján megkockáztatom, hogy a Kárpát-medencéban magyarnak lenni nem jelent ám sem élet-, sem vagyonbiztosítást. Egyszerűen el kellene jutni valahogy mindenkinek arra a szintre, hogy a magyar nemzethez tartozásnak nem lehet akadálya sem a bunyevác, sem a habán származás, sőt annak a származásnak, az identitásnak tudatosítása, megőrzése sem, hiszen pontosan ezek erősítik a magyarságot, és ezek csak ezek biztosítanak erkölcsi és hivatkozási alapot a határokon kívül rekesztett magyarok nyelvének, szokásainak, kötődésének védelmére. Mert máshol is vannak problémák: http://www.hirtv.
Az én őseim között a - szinte kizárólag magyar vezetéknevű - ruszinokon kívül római katolikus szlovákok, talán besenyők, sőt eredetileg valamiféle anabaptista szektás németek, azaz habánok is előfordulnak. Nagyon örülök neki, és kicsit sajnálom, hogy az ő általuk hordozott hagyományokból nekem már nem maradt semmi. Ha pl. apai nagymamám a nevén (eredetileg Waxmann, de Vasmánra magyarosodott) kívül távoli őseinek a vallását is a családba hozta volna, akkor lehet, hogy valamiféle protestáns vallású, és német-magyar kettős identitású lennék. De már ő is görög katolikus volt. És magyar. Is
Érdemes egy másik (szintén a hagyományait a vallásához kötve megőrző) kisebbség bölcsességeiből tanulni:
"A haldokló Kohn megáldja egyetlen fiát, majd hozzáteszi:
- Fiam! Légy mindig büszke rá, hogy zsidó vagy!
- Nu de apám! Hát én miért pont arra legyek büszke?
- Azért fiam, mert ha nem vagy rá büszke, akkor is zsidó vagy..."
A lehetőség számunkra is adott. Vagy büszkén megvalljuk magyarságunk mellett, létező hagyományaink alapján, hogy ruszinok (románok, cigányok, ukránok, szlovákok stb.) is vagyunk, és akkor tiszteletet vívunk ki magunknak, vagy történelemhamisító "pápánál pápább" műmagyarkodással letagadjuk, vagy legalábbis sunyin elhallgatjuk lenézett őseinket, és akkor úgyis csak ki fognak gúnyolni minket a hátunk mögött. Vagy szembe, ha jelentősebb közhivatalt, politikai funkciót vállalunk. Persze nagyon nehéz sokaknak megérteni, hogy attól, hogy valaki nem lesz egy kicsit sem kevésbé magyar (sőt ellenkezőleg!) ha valamelyik honos nemzetiség identitását is érzi és vallja.
Mi, a mai Magyarországon élő, és ide is született görög katolikusok véleményem szerint nagyon kevés kivétellel elsősorban magyarok vagyunk, és mellette másodsorban a legtöbben ruszinok, és persze sokan románok, nem is kevesen - mondjuk úgy - szerbek (habár a hajdúk szerbsége nem ritkán kétséges, a szerb vagy a török nemzetbe napjainkra beolvadt sok olyan balkáni kisebb népcsoport, amelyekből nem kevesen lettek szabad hajdúk), és kisebb, de nem jelentéktelen arányban, főként áttérések révén, valóban tartoznak közénk más, a magyar nemzetbe szintén beolvadt, de identitásukat esetenként valamilyen mértékben - legalább emlékként - őrző népcsoportok tagjai, és egyre nagyobb a cigány hittestvéreink száma is.
A nem igazán színmagyar származás pszichológiai túlkompenzálásának jeleként megnyilvánuló neofita buzgóság és konvertita gőg (vagy fordítva) legtöbbször csak valami szomorú eredménnyel jár, nem úgy, mint a különböző identitások együttélése, amelyik vidám is lehet. János bátyám (Isten nyugosztalja!) egyik kedvenc története a magyar sógor és a tót sógor esetéről szól.
A magyar sógor meghívására megérkezett vendégségbe a tót sógor, és a magyar így fogadta:
- "Isten hozott, kedves rokonom, érezd magad otthon minálunk! Egyél-igyál, amennyi csak jólesik, amennyit otthon, ne fogd vissza magad!"
Természetesen a látogatás viszonzásra is került, és a tót sógor - túl akarva tenni a magyar sógoron - még a sógora nyelvén is mondta a köszöntést, tulajdonképpen hasonlóan, mint ahogy őt köszöntötte:
- "Kedves rokon! Legyél otthon, egyél otthon, igyál otthon!"
De hogy kiszabaduljunk legszűkebb pátriánkból: egy tolnai kisváros többé-kevésbé sváb származású nyomozójával sörözgettem, amikor valahogy szóba jöttek a székelyek. Erre teljesen kikelt magából:
- A székelyek mind lusták, rendetlenek, büdösek, koszosak, nagypofájúak!
Látta, hogy nem igazán értem, ezért hozzátette:
- Én csak tudom! Az anyósom is székely!
A ruszin és az egyházi szláv anyanyelvet többségünk sajnos elvesztette. Sajnos, mert ezzel szegényebbek vagyunk. Látnotok kellett volna édesanyám boldogságát, amikor ő is rést vett Szentendrén a Kisboldogasszony-napi búcsú ószláv liturgiáján., a mándoki fatemplomban. "Nyolc éves korom óta nem voltam ilyenen!" - mondta, és valóban, Rakacán 1946-ban "tiltotta be" a pap meg a kántor (egyetértve az öregekkel) a faluban a "tót" beszédet és akkor tértek át a magyar liturgiára is a templomban, mert szóba került valamiféle területrendezés, területcsere Csehszlovákiával, és ők, a "tótok", nem akartak szlovákok lenni!
Az anyanyelv - véleményem szerint - fontos, de nem kizárólagos része az identitásnak. Görög katolikus identitásunknak, liturgikus anyanyelvünknek is ugyanolyan fontos (és talán legjobban megőrzött) eleme ruszin őseink (ungvári) dallamkincse. Azon kívül alig maradt ránk valami szegény, kizsákmányolt őseink gazdag hagyományaiból, és azok sem választhatók el liturgikus naptárunktól. Néhány ünnepi és böjti étel, a szépség (cifraság?) iránti, nem ritkán erőnk feletti vonzódás, meg talán az a bizonyos hűség...
Engem, bevallom, kicsit elszomorít, hogy anyaszentegyházunk nem buzdít vallási hovatartozásunk mellett egyúttal származásunk (nemzetiségünk) megvallására is - bár talán még nem késő. Ez a negálás nemcsak saját gyökereink elsorvasztását, hanem a határokkal kirekesztett magyarok végső elvetését is jelentheti, cserébe némi langyos konformérzésért, afféle szürke, arctalan tömegbe olvasztó elfogadásért.
Azt még keservesebben élem meg, hogy katolikus és apostoli egyházunk - innen alulról úgy tűnik legalábbis - beállt abba a "polkorrekt" trendbe, amelyik eltaszítja a képbe nem illőket, a szlovákiai görög- és római katolikus magyarokat és ruszinokat, az ukrajnai ruszinokat, a moldvai római katolikus magyarokat, sőt a római katolikus székelyeket is. A görögkatolikus székelyeket gyakorlatilag már nem kell sem románként eltaszítani, sem latinná asszimilálni, azon a folyamaton nagyrészt túl vagyunk. (A 80 év körüli gyimesiek még emlékeznek arra, hogy a nagyszüleik bizony görög katolikusok voltak, az ott élő román ortodoxok meg arra, hogy részben vagy teljesen magyar telepesek leszármazottai.) Most az elkövető, a székely (latin) katolikus egyház van soron, a romániai pápalátogatáson már nem is kértek belőlük.
A ruszin nemzetiség - amely történelme során leginkább a magyar nemzet integráns része volt, és még a Magyar Királyság természetes határain túl (a lemkók a Tátrától északra, a huculok a Kárpátok keleti oldalán) élők közül is nagyon sokan magyar érzelműek voltak és tartották a rokoni kapcsolatot a törökök kiűzése után ide betelepített rokonokkal - léte kényelmetlen (űbermagyarkodó testvéreinknek különösen), és amit nem lehetett tiltással elérni, azt elhallgatással akarják. Csakhogy a teljes nemzetiségi-nagycsaládi emlékezetvesztés magával sodorhatja a vallási emlékezetvesztést is. Ikonjaink így lehetnek kis színes dekorációk latin vagy szekta-templomok oldalfalán, énekeink közül a primitívebbek felhangszerelve gospell-fesztiválok díszei, és unokáink rácsodálkozhatnak, hogy a szicíliai öregasszonyok is úgy vetik a kerestet - ugyancsak a szent olvasóval a kezünkben - mint a mi nagymamáink a filmeken... Még szerencse, hogy abban a liberális demokrata, multikulturális, másságtisztelő, felvilágosult, nemzeti sokszínűséget ápoló és támogató egykori Jugoszláviában és a mai jogutódjában, Szerbiában legalább a saját kultúrájukban élhetnek oda telepített borsodi és abaúji lemko testvéreink, a Viszloczkik (Viszlóról), a Rakaczkik (Rakacáról), az Abodszkik (Abodról), a Mucsonyszkik (Múcsonyból), a Szónoczkik (Abaújszolnokról), a Szakáczkik (Szakácsiból), sőt - legalábbis fogadalmi kereszten olyan is olvasható - még Edelénszkik is (Edelényből, ahová pedig a délvidéki telepítések után költöztek be csak jelentősebb számban ruszin görögkatolikusok)! A mi országunknak is lenne lehetősége tanulni...
A szabolcsi, nyírségi, szatmári, görögkatolikusok gyakran megsértődnek, ha ruszin eredetük szóba kerül, és néha tisztán szláv-, vagy a lemkó közösségekre jellemző magyar vezetéknevű emberek pironkodva esetleg román eredetűnek vallják magukat, persze csak a leggerincesebbek. A román eredettel sincs természetesen semmi baj, azok a népcsoportok is részben a magyarság részeként vált külön nemzetté, és aki egyszer elzarándokolt Moldvába, az soha nem fogja lenézni őket sohasem. Mégsem tanítanak sem a középiskoláinkban, sem a majdnem-egyetemünkön sem románul, ruszinul meg gyakorlatilag sehol (Komlóskán haldoklik a ruszin általános iskola, és Múcsonyban sem igazán jelentős a fakultatív képzés), pedig egy ruszinológiai intézet az ott megvalósítható munkával, a ruszin nyelvnek és mindhárom fő dialektusának a kodifikálásával, a nyelv és a kultúra megmentéséve és tanításával nemcsak teljes értékű egyetemmé válhatna, hanem ahhoz valószínűleg nem jelentéktelen amerikai támogatásokat is szerezhetne.( Cigányul azt hiszem - egyébként nagyon helyesen - máris tanítanak... )
Isten- és emberszerető Fülöp püspök atyánk szavait így olvashattuk az egyházmegyénk honlapján: "Az a célunk, hogy aki (...) származású, az bátran és büszkén vállalja ezt a hovatartozását. Nemzetünk erejéhez tartozik, ha tudja erősíteni a benne foglalt nemzetiségeket, ha a kisebbség nagyobb odafigyelést kap. Ugyanakkor ezt sem akarjuk senkire sem erőltetni. A (...) nemzetiséghez tartozás inkább érzelmi, lelki döntés, mint statisztikai adat. (...) Sajnos vannak generációkon keresztül (...) családok, akik szégyellik és tagadják ezt a nemzeti hovatartozásukat, de vannak olyan családok is, ahol talán csak az egyik fél (...), mégis öntudatosan azonosulnak e kisebbségben élő nemzetiséggel."
Alig pár nap van a népszámlálás kezdetéig. Ezeket a mondatokat nem ártana - kiegészítve a katolikus egyház felhívásával - minden templomban felolvasni. Természetesen azzal a kis átfogalmazással, hogy minden, hagyományosan is görög katolikus nemzetiségre érthető legyen, ne csak a cikkben szereplőre...
Azok, akik főleg Kárpátaljáról költöztek át, és ruszin anyanyelvűek, bizonyára bátran és jogos büszkeséggel jelölik be a kérdőív 4. oldalán a 34. pontot, hogy elsősorban a ruszin nemzethez, nemzetiséghez tartozónak érzik magukat. A 35. pontban meg alighanem bejelölik, hogy egyben magyarok is, hiszen ha nem úgy éreznének, nem költöztek volna ide. A 36. pontot ők el tudják dönteni, ők tudják, mi az anyanyelvük, mivel két válasz adható, gondolom a ruszin és a magyar, és azt is csak ők tudják, hogy a 37. pontban szereplő nyelvek közül mely kettőt használják családi, baráti társaságban.
De mit tehetünk mi, a meghatározó többség, a magyar érzelmű és magyar anyanyelvű, ruszin őseinket vállaló görögkatolikusok, itt és most?
Elsődlegesen bizony mi magyarnak érezzük magunkat (34. pont), de ugyanakkor büszkén vállalhatjuk ruszin kultúránkat, szokásainkat, származásunkat, és a 35. pontban jelöljük be azt, hogy a ruszin nemzetiséghez is tartozunk! Meghatározó többségünknek már magyar az anyanyelve (36. pont), de akiknek, főleg az idősebbek közül még "tótul" is énekelt az édesanyja, és valaha tudta ószlávul a Miatyánkot, nyugodtan bejelölheti a ruszint is. A nagy többségünk társaságban szerintem szinte kivétel nélkül magyarul beszél, de a 37. pontban is adható két válasz, és ha a származási helyünkön, szülőfalunkban még ruszinul köszönünk, beszélünk az öregekkel, azért ne felejtsük el beírni azt is!
A 38. kérdésre viszont mindenki egyértelműen és büszkén írja be, hogy GÖRÖGKATOLIKUS!
Most nem kell bálványszobrok előtt megtagadni az áldozatot, nem kell vértanúságot felvállalnunk, nem kell kirúgatnunk magunkat a munkahelyünkről, nem kell éheznünk, nem kell a gyerekeink továbbtanulása előtt elzárni a kaput hitünk megvallásával - pedig őseink, szentjeink, vértanúink, és idősebb testvéreink közül oly sokan ezt is megtették Krisztusért - csak beírni ezt az egyetlen szót: GÖRÖGKATOLIKUS.
Határozottan és egyenes gerinccel. Még bántani sem fognak érte.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tóth Zoltán
elnök
Debrecen Megyei Jogú Város
Ruszin Kisebbségi Önkormányzata
