Ilyenkor, a médiában, az emberekre ható médiumokban undormánnyá lefokozott, nyálas-nyúlós Mammon-ünneppé degradált karácsony, és a rituális részegség közben ugyancsak rituálisan teendő betarthatatlan szilveszter-esti fogadalmak, éjszakai gyerek- és kutyarisztó robbantgatások, no meg a társadalmilag elvárt újévi hányások után mindenki hajlamos kritikusabban nézni a világot. Az egyháziaskodó giccsek, a förtelmes, célszerűtlen és hamis egyházi, hitéleti eszközök elviselése alkohol, lehetőleg keserűlikőr ill. a Kisfalusi János s/s bácsi féle ürmös törkölypálinka nélkül ép ízlésű ember számára nem igazán lehetséges.

Korunk hegemón "ízlésvilága" sem különb: olyan viseleti jegyek terjedtek szét járványosan, amelyek pár éve még komoly, esetenként tradicionális tartalmakat hordoztak különböző kultúrákban, ma azonban divatelemként keverednek egymással és újonnan kitalált jegyekkel, mint ama bizonyos disznók elé vetett igazgyöngyök - áthaladván a sertések tápcsatornáján. A szokványos, a bevett, a hagyományos megjelenési formák elleni lázadás paradoxnak tűnő módon nem új elemekkel, hanem térben, jelentéstartalomban és időben máshol, máskor megszületett formai elemek fentebb említett eredményű átdolgozásában nyilvánul meg.

Nemcsak a divatban van így, hanem testvérében, a művészetben is. A legnehezebb az előzményekből le nem vezethető, korszakalkotó formavilág megalkotása. Erre a megszületett emberek pár ezred ppm-nyi hányada képes csupán, és még nekik is ritkán sikerül életükben elfogadtatni magukat.

Alig valamivel könnyebb úgy megfelelni bizonyos, generációkkal korábban kikristályosodott szabályrendszernek, hogy a műveken mégis érzékelhető legyen valami művészi többlet. Az ilyen művészek aránya is ppm-ben fejezhető ki.

Vannak aztán a tisztességes művész-iparosok, akik tkp. hűségesen reprodukálnak., variálják a korszakteremtő művések motívumait Ez a szint az, ami elvárható egy embertől.

Vannak aztán, akik nem képesek megfelelni a műfaji és egyéb szabályoknak, és nem képesek valóban újat , eredetit alkotni sem, ezért aztán a térben, időben, szellemiségben, eredeti jelentéstartalomban egymástól, a célközönségtől és a "művésztől" egyaránt távol álló elemeket, részleteket, foszlányokat, lenyomatokat lopnak és használnak fel. Beemelnek továbbá a művészetbe olyan valóság-darabokat, amelyekkel azt a látszatot akarják kelteni, mintha teljesen eredeti lenne.

Mivel a XX. század elejére a könnyen elérhető és eredetileg vonzó formai elemek elkoptak, ezért azóta egyre gyakrabban az undort keltő, az ártalmas, az egyéneket és a közösségeket romboló eszközökkel teremtik meg az "olyan, mintha eredeti lenne" művészet látszatát. A legtömörebb giccsdefiníció pedig pontosan ez,  az "olyan, mintha", legalábbis  a francia(?) marxista(!) Moles szerint (A.A. Moles: A giccs – A boldogság művészete – Gondolat, Bp. 1975).

Ez még nem a legalja a "művészvilágnak", ugyanis disznóval igazgyöngyöt etető, és a gyöngyös ürüléket művészetként eladó retardáltak követőkkel, epigonokkal váltják át divatra és pénzre tehetségük maradék foszlányait. Mert bizony, az, és csak az számít művésznek, akit utánoznak, aki divatot teremteni.  És az számít társadalmilag elfogadottnak, akik megfelelő embereket próbálnak magatartásukban, küllemükben, rituális jegyeikben utánozni. Nálunk, ma ezek a "megfelelő emberek" ma a médiumok  önmagukhoz képest megdöbbentően sokáig szikrázó hullócsillagai, celebjei. A győzikék, az anettkák, a kelemenannák, a feketepákók, a gálvölgyik, a borosbocskorok, a jáksók, a karamellek, a súbertnorbik, a terriblekkek és társaik.

Ma tehát ott tartunk, hogy egyaránt sokan élnek az émelyítően illatosított és a fertelmesen undorító bűzzel átitatott valóság-pótlékból, de mivel utóbbi még nem annyira elkoptatott, a közízlés-formálók elhitették a többséggel, hogy ez az igazi művészet.

Jezsuita testvérünk megütközött egy kegytárgybolt kirakatán és az azt kiröhögő három, dohányzó, közülük egy raszta-fejű fiatalon, pontosabban talán az ő reakciójukat tartja érthetőbbnek, és a miseruhákat, kegytárgyakat, a boltokban vásárló papokat meg valami elavult, idejétmúlt jelenségnek. Felteszi a kérdést: "van-e köze a szimbólumainknak, templomainknak, rituális eszközeinknek, gondolkodásunknak, megközelítési módunknak a mai világ emberéhez?"

Testvérem! Testvéreim!

A mai világnak nincsenek emberei. Egyrészt azért, mert embertelen (~ "E korban, melynek mérlege hamis - megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is"(Karinthy )), másrészt meg azért, mert az utóbbi néhány ezer évben maga az ember szinte semmit sem változott. Kicsit magasabb lett, kicsit arányaiban kisebb lett az arckoponyája az agykoponyához képest, de nem utóbbi nőtt meg, hanem az előbbi sorvadt nemzedékről nemzedékre, mert a (khm.) péppé főzött ételek nem teszik szükségessé a rágást. Egy ember ugyan ma többet tud megölni, mint régen, de ha összeszámoljuk a tömegpusztító fegyverek előállításában közvetve is részt vevő tudósokat, katonákat,  laboránsokat, részegység-tervezőket és gyártókat, akkor nem is olyan nagy ez az arány-növekedés pl. az ostromlott várba járványos betegségben elpusztult emberek maradványait hajítógéppel bejuttató hadvezérekhez és a régi kút- és forrásmérgezőkhöz képest. A "mai világ emberei" még kevésbé térnek el az előttünk élt és minket követő generációktól, mint a "mai" világ más korok világától. Persze a felszín, a máz, a szín az változik, de ez a változás csupán olyan, mint a vékony olajfolt a víz felszínén. Szinte még szépek is a szivárványszínű interferencia-csíkok, mégsem mondjuk, hogy általuk ment előbbre a világ.

Jelképeink egy része jóval megelőzi a kereszténységet, egy részük a Választott Nép szimbólumrendszeréből ered, más részük az ókori Róma hatalmi jelvényeiből származik, de nem kevés az ókori Kelettől és a népvándorlások során Nyugattól átvett tárgyak, motívumok mennyisége sem. A "fejlődés", pontosabban a történelem előrehaladása is rányomta a bélyegét, de szinte semmi sem azonnal. Egész pontosan az építészeti - képzőművészeti stílusirányzatok változása néhány alakalommal először a templomokon és a templomokban vált láthatóvá, de minden stíluskorszak-váltás valójában csak következménye volt a társadalmi változásoknak, és nem elindítója.

Aki azt állítja, hogy új templomaink, liturgikus eszközeink, papjaink liturgikus öltözéke "középkori", az vagy a mát, vagy a középkort nem ismeri. Ha a mobiltelefon még nem is szervült a liturgikus öltözékhez, de a cippzár, a tépőzár, egyáltalán a kőolajszármazékból szintetizált műszálas textíliák és festékanyagok, no meg persze a mikroport már egyre inkább. A harangot is már majd' mindenütt a villany rángatja, és van nem egy torony, ahol a korábbi kazettás magnó helyett MP3-lejátszórólmegy a harangszó.

Vagy ott vannak, pontosabban voltak az elektromos orgonák, amelyek csövei sorra tönkremennek, és amelyek helyett ma már csak szintetizátort tudnak venni, és ha nem figyel oda nagyon a pap, az ősi népénekek dobgép-kísérettel, lakodalmas rock hangzásban fognak rövidesen tüctücölni.

És ott van a liturgia elembertelenítésének a mélye, az 'elektroidióta kántor' is. Amikor először hallottam, szinte még méltányolhatónak is tartottam. A Balaton mellett  voltunk tizenegynéhány éve nyaralni, és vasárnap elmentünk a római katolikus (görög katolikus liturgia legközelebb akkoriban valahol Budán vagy Pécsen lett volna) templomba. Nem is voltunk kevesen, én kicsit furcsálltam azt is, hogy annyi emberhez nem jut egy állandó pap, vagy pedig nem tartanak fenn egy papi üdülőt ott, hogy a nyári szabadságukat töltő papok az ingyenes szállásért ellásák a helyi híveket. No mindegy, berobogott a plébános atya, átöltözött erősen könnyített miseruhába, meg se kérdezte a gyerekeket, akarnak-e ministrálni, hanem bezuhant a sekrestyéből, megrángatta a csengőt, és egy villámgyors mozdulattal megnyomott egy függőkapcsolót az oltáron. Erre felharsogott - elég ijesztően - valami kis testi hibás harmónium, és egy közepesen hallássérült kántor, hogyaszondja: "Kezdődik az ének". A pap rendesen be volt mikrofonozva, énekelt is, amikor egyéb liturgikus kötelmei lehetővé tették, nem is olyan rosszul, de a hívek bizony szebben. (Mise után kiderült, hogy volt három nyaraló kántor is a misén imádkozó hívek között. Illetve lehet, hogy több is, de a lengyeleket és a németeket nem kérdeztük.) Még borzasztóbb volt, amikor a mise énekes párbeszéd-részei következtek, és mondatonként kattant a magnó meg az erősítő, mert a lámpákhoz gyártott függőkapcsoló kissé ívet húzott. Ez ott még meg is volt magyarázható, hiszen valóban, az állandó lakosok nem tudnak állandó papot-kántort eltartani, bár a szerzetes nővérek nyaralója ritkán volt üres. Erdélyben, Parajdon azonban ugyanezzel a borzalommal találkoztam. Pedig ott aztán lett volna kántor, nem is beszélve az énekes hívekről. Ott ugyanis szinte csak az őslakosok jártak a katolikus templomba, ugyanis sem a régi, sem az újabbik plébános nem érzi kötelességének a kezeléseken részt vevők közötti apostolkodást, ellentétben a baptista, adventista és református lelkészekkel és a "román" ortodox pappal.

A kirakatba kirakott miseruháktól engem valahogy jobban zavar, ha más (pl. sátánista, ateista, szcientológus) vallású emberek is vásárolhatnak liturgikus tárgyakat, eleve szentségtörés céljából (amihez képest a simónia maga a tiszta erkölcs), meg az, ha nem művészi, de még nem is igényes iparosmunkát, hanem gusztustalan, tömeggyártásból kikerült, nem egyszer gyermekrabszolgákkal készíttetett silány giccseket árulnak, igényes kegytárgyak, miseruhák helyett. Persze, tudom, ki kell szolgálni a szegényebbek buzgóságát is, csak nem értem, miért nem lehet inkább akkor a helyi fogyatékosok, gyerekek, szegények megélhetését segíteni. Meg azt sem értem, miért (mennyiért?!) nem tiltják ki a püspökök a templomok udvaráról a nem katolikus kegytárgyárusokat, főleg az Egyházat otthagyó kiugrott bűnöző-papokat és alkalmazottaikat…